2012. július 16.

Könyves álompasik párbaja 2012 - 5. forduló

Tükröm, tükröm mondd meg nékem
Ki a legjobb pasi a könyvekben?

 

Sajnos kiesett Jace! :( 16 szavazattal maradtunk le Damon mögött, de legyünk pozitívak: Jövőre bejuttatjuk az összes Árnyvadász fiút a méltó helyükre! :)


Most viszont az idei verseny megy tovább:




Egy szoros és folyamatosan változó párbaj után végre megvan az a 4 versenyző, akik tovább jutottak a következő körbe és még küzdhetnek a Könyves Álompasi címért!


A párbaj eredmények a következők:


Damon Vs. Jace

332        316

Bones Vs. Finnick

367         203

Peeta Vs. Barrons

272       386

Cortez Vs Edward

1365         299


5. foruló Párbaj párok (véletlenszerűen sorsolva)


A szavazások július 16-tól indulnak (ekkor is tesszük őket közzé) egymással egy időben! Július 19-én 23:59-kor lezárjuk!!

Damon vs Cortez

Bones vs Barrons

SZAVAZZATOK DAMON-re!!!!!!
gondoljatok Ian szép szemeire és a gödröcskéire






Cortez vs Damon szavazó láda: C&D Rafflecopter: a Rafflecopter giveaway Bones vs Barrons szavazóláda: B&B Rafflecopter: a Rafflecopter giveaway

2012. július 12.

Könyves álompasi párbaj TOP 8 - 4. forduló

Tükröm, tükröm mondd meg nékem
Ki a legjobb pasi a könyvekben?


 
Végre megvan a Top 8 álompasi!



Itt vannak az előző forduló párbajának eredményei:

Cortez Vs. Dimitrij
711            288


Damon Vs. Rhage
542            317


Jacob Vs. Barrons
214            368


Edward Vs. Gale
304            271


Peeta Vs. Eric
329           235


Folt Vs. Bones
240          304


Jace Vs. Alex
332          216


Finnick Vs. Ian
228          212




Ezáltal össze is állt a top 8 pasink:

Cortez, Damon, Barrons, Jace, Peeta, Edward, Bones és Finnick






4. forduló Párbaj párok (véletlenszerűen sorsolva)

A szavazások július 12-től indulnak (ekkor is tesszük őket közzé) egymással egy időben! Július 15-én 23:59-kor lezárjuk!! 


A 4. Forduló első párbajában Mystic Falls rossz fiúja, a kegyetlen, arrogáns, hazug, kiszámíthatatlan és erkölcstelen, szarkazmusból jelesre vizsgázott csábító, Damon Salvatore csap össze a cinikus, szexi, állhatatos, szőke Árnyvadásszal, Jace Wayland-el. 



Jace Wayland








Innen ismerheted:  Végzet ereklyéi sorozat
Cassandra Clare: Csontváros
                           Hamuváros
                           Üvegváros
                           Bukott angyalok városa
                           City of Lost Souls
Természet feletti státusza: Árnyvadász
ember, de angyalvér csörgedezik az ereiben és kifejezetten utálja, ha embernek hívják...tehát csak Árnyvadász
Kampányfőnökök: JACE!  Zsani és mi :)




Jace nem mindennapi, hiszen ő egy Árnyvadász. Fiatal kora ellenére, olyan tudás és erő lakozik benne, amit sokan megirigyelhetnének. Ellenfelei számára talán megtévesztő lehet kissé csontos arca, szálkásan izmos termete, de ez teszi igazi vadásszá.
  Nők sokaságát képes levenni a lábukról, mélyreható zöld tekintetével, aranyszőke fürtjeivel és a testét borító fekete rúnák segítségével.

"És természetes szőke vagyok. Csak hogy tisztázzuk"
 
  Kissé makacs természet, leginkább magára hallgat, de ki az, aki ellent tudna állni egy határozott, akaraterős pasinak? Megközelíthetetlensége, szarkasztikus humora csak még ellenállhatatlanabbá teszi. Hisz ki ne akarna meghódítani egy elérhetetlen prédát?

"Lehet a jámboroké lesz egyszer a világ, de most a beképzelteké. Mint én."

  




"Általában feltűnően jó természetű vagyok. Próbálkozz akkor, amikor nem épp italba fojtom a bánatom."




  
  Mindezek mellett a szíve legmélyén egy igazán érző lélek lakozik, aki sok mindent átélt már, és talán ezek az események kovácsolták olyanná, amilyen lett. Ám a sok negatív ráhatás épp az ellenkezőjét érte el nála. Jace egy igazi harcos, aki tűzön-vízen átgázol a szeretteiért és az elképzeléseiért.

"Jace felhúzta a szemöldökét. – Jobb pasi, nálam?
- Előfordulhat – felelte Clary. – Tudod, elméletben.
- Elméletben a bolygó hirtelen kettéhasadhat, én az egyik felén maradhatok, te meg a másikon, és a sorsunk örökre tragikusan elválhat egymástól, de emiatt sem aggódom."


"Nincs több tettetés. Szeretlek és szeretni foglak, míg meg nem halok, és hogy ha van élet a halál után is, akkor is szeretni foglak." 

 
  Csajok! Itt az ideje, hogy Jace-t oda juttassuk ahová való!
 Az első helyre!!!!!!




 



A többiekre itt tudtok szavazni: 

2012. július 10.

Keserédes szerelem - 8. fejezet


Shelley


Félelemmel vegyes izgalom lett úrrá rajtam. Egyrészt vártam a levelet, szükségem volt Rick szavaira. Bármi, ami vele kapcsolatos volt úgy kellett nekem, mint víz a sivatagban bolyongónak. Ugyanakkor rettegtem is. Elképzelésem sem volt mi állhat abban a levélben. A gyomrom görcsbe rándult. Minden másodperc, mialatt Cam a poggyászában kutakodott maga volt az örökké valóság. Testemen egymást váltva futottak át a különböző hőhullámok. Hol vert a víz és úgy éreztem ott helyben meggyulladok. Nem kaptam levegőt, mintha bezártak volna egy üvegcsébe, hol vészesen fogyott az oxigén. A következő pillanatban pedig kirázott a hideg, mintha az előbbi üvegház átváltozott volna egy életre kelt hó gömbbé.
- Na? - sürgettem Cam-et. - Meg van már?
- Nem, még nincs… nyugi - felelte miközben megtörölte jobb kezével verítékező homlokát.
Fejemben össze-vissza cikáztak a legkülönfélébb gondolatok. Kezdtem az eddigieknél még izgatottabbá válni, belülről feszített egy furcsa érzés. Talán a tehetetlenség és a tenni akarás egyvelegeként létrejött reakció volt. Csak álltam ott egy helyben, miközben a maratont is képes lettem volna lefutni. Szívem szerint arrébb löktem volna Rick unokatestvérét, és én magam kutattam volna tovább. Őrjítően lassúnak tűnt, pedig szegény tényleg igyekezett. Láttam, hogy az ő keze is ütemes remegésbe kezd. Homloka egyre jobban gyöngyözött. Feszengve állt egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát.
- Hol a francban van már? - harsant fel dühödten. Kezeit a magasba emelve hadonászott. - Ne haragudj Angyallány, nem értem. Pontosan emlékszem hová tettem, de most még sincs ott - abban a pillanatban megsajnáltam, szemei őszinte kétségbeesést tükröztek.
- Nyugalom - közelebb lépdeltem hozzá, megnyugtatásként a karjára tettem a kezem. Az érintésre, mikor összeért a bőrünk, összerázkódott. - Ha ideges vagy úgy nem fog menni - folytattam tovább. Nem értettem magamat. Egészen más szavak jöttek ki a számon, mint amit valójában gondoltam. Az agyamban egyre csak az bömbölt, hogy borítsd már ki azt a rohadt táskát!
- Sajnálom. Fáradt vagyok - tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta rabul ejtve azt. Álltam a szemkontaktust, ami nem kis erőfeszítésembe került. Rick halála óta igyekeztem kerülni az ilyesfajta pillanatokat, jobb volt a padlót bámulni vagy valami semlegest. - Megvan! Elfelejtettem, hogy a reptéren áttettem egy másik zsebbe, nehogy meggyűrődjön, ha rádobják a többi koffert.
- Na, látod! Higgadt fejjel máris könnyebben megy…
Még ki sem mondtam, de már a kezében tartott egy elefántcsont színű borítékot, melyre cikornyás betűkkel az én nevemet rajzolták fel.
Határozott mozdulattal felém nyújtotta. - Tessék.
Haboztam. Utána akartam nyúlni, de nem ment. A testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. Újból megpróbáltam, immáron több sikerrel, de félúton ismét megakadályozott valami. Bal karom ernyedten puffant vissza a testem mellé.
- Vedd el! - noszogatott tovább.
- Nem megy - ismertem be pironkodva.
- Shelley! Egészen eddig a pontig úgy vártad, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát, most meg azt akarod mondani, csak így egyszerűen, hogy nem megy? - hangjában valami furcsa él keveredett, de nem teketóriázott sokat. Megmarkolta a kezemet és belenyomta a borítékot. - Tessék, a tiéd. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Én teljesítettem a magam részét, most pedig, ha nem bánod fáradt vagyok, szeretnék lepihenni.
- Nem… nem bánom - ismét hápogtam, mint egy kiskacsa, mint az elmúlt pár hétben, oly sokszor.
- Akkor megmutatnád vagy elmondanád, hogy hol aludhatnék, mert ugyan én beérem a lábtörlővel is, de itt még azt sem látok.
- Kint van… - csak akkor esett le, hogy mit is mondtam az imént, amikor már késő volt… hogy lehetek ekkora idióta?! Mintha szerepet cseréltünk volna Cam-el. Erre a válaszra még ő sem számított. Fekete pupillája duplájára tágult, és beletelt jó néhány másodpercbe mire meg bírt szólalni.
- Oh, tényleg? Köszönöm nemes lelkűségedet… Igazán nagyra értékelem, de én most nem vágyom wellness hétvégére, ahol egyszerre alhatok és zuhanyozhatok is, de ígérem, a következő alkalmat nem hagyom ki - azzal rám kacsintott. KACSINTOTT! RÁM! Mit képzel ez magáról? A kezembe tolja Rick utolsó gondolatait, majd, mintha mi sem történt volna, provokál?
- Menj fel a lépcsőn - mutattam az emelet irányába -, majd a folyosón jobbra az első ajtó. Ott találod a vendégszobát.
- Kösz - felelte kurtán. Vállára csúsztatva táskája pántját elindult a lépcső felé. Hátulról szemlélve kissé karika lába volt. A járása olyan ismerősnek tűnt… Hol láttam már? Á megvan! Pontosan úgy ment, mint Nicolas Cage. Annak a pasinak van az a jellegzetes járása, mintha séta közben is egy motor lenne a lábai közt. Ezen jót kuncogtam magamban.
- Jaj, és ne haragudj a rózsaszín virágos ágyneműért, de többnyire a barátnőim szoktak megszállni nálunk. - Muszáj volt egy kicsit heccelnem, mert annyira irritáló volt számomra a viselkedésének nyolcvan százaléka. Túl magabiztos volt, sugárzott belőle a tesztoszteron, amolyan, na, ki a fasza csávó, naná, hogy én! típus.
- Ez nagyon… - habozott, mit is mondjon. - Szupcsi!
Nem tudtam mit mondhatnék még, hisz úgyis mindenből kivágja magát, tuti, ez is valami ausztrál szokás. Így csak álltam és figyeltem, míg eltűnik. Miután egyedül maradtam, kezemben a levéllel fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Össze-vissza forgattam, ujjaimmal végigsimítottam a nevemen. A boríték nem volt lezárva, tehát bárki olvashatta. Mégis éreztem ott legbelül, hogy nem így történt. Lehet, hogy Cam tapló, de ennyire mégsem. Ez ahhoz túlságosan is bensőséges.
Egy kisebb háború zajlott a szívemben. Egyik percben őrült módjára téptem volna fel a borítékot, nem törődve a lap épségével, másik percben szorosan a szívemhez öleltem és úgy véltem, hogy elteszem későbbre, egy igazán különleges alkalomra.
Ne halassz semmit holnapra! Anyu állandóan ezt sulykolta belém és ez az apró gondolat szép lassan hatalmába kerített. Ki kell nyitnom. Rick is ezt akarná. Félek. Valami módon cselekednem kellett, mert azt nem lehet, hogy mint egy eszelős magammal háborogva percenként mást akarjak. Így vagy úgy döntenem kell!
Szabad kezemmel a hátam mögötti falnak támaszkodva lecsúsztam a padlóra. Összegyűjtöttem minden erőmet és lassan felfelé toltam a boríték tetejét. A kezem ekkor már úgy remegett, mint ősszel a száraz levelek, melyeket a szellő ráz. Becsúsztattam két ujjamat és egy barackszínű post it-et húztam elő. Ezüst tollal a következő idézet állt rajta:

„Mikor könnyes szemeim remegnek meg,
tudatják, hogy Te nem vagy velem,
tudnod kell, hisz a részem vagy Életem!
És én a Tiéd Édesem.”

Még egyszer elolvastam, majd újból és újból, egészen addig, míg végül már fejből is tudtam. Odakint az eső lecsendesedett, néhány csepp koppant az ablaknak halk ritmust diktálva. Észre sem vettem, hogy időközben bealkonyult, csak mikor felpillantottam az ablakra. Ám még elegendő fény maradt ahhoz, hogy kihúzzam a nagyobb levelet, ismét becsúsztattam a kezemet, hogy immáron előhúzzam azt, amitől egyszerre rettegtem és vágytam rá.
Az előző cetlihez hasonlóan ez is halvány barackszínben játszott. Komótosan kihajtogattam, minden tűrődést kisimítva, míg szembe nem találtam magam a szöveggel. Ezt kétségtelenül Ő írta - állapítottam meg. Bár itt lenne most Ramona, hogy előre elolvassa és biztosítson a felől, hogy nyugodtan elolvashatom, nincs mitől tartanom. Badarság! Hisz úgysem engedném neki, hogy még előttem tanulmányozza. Ámbár a támogatása jól jönne.
Az emeletről hangos horkantások szűrődtek le. Ez a pasi még álmában is idegesítő! Rick soha nem horkolt, így nem voltam hozzászokva ehhez, noha kiskoromban sok álmatlan éjszakát okozott nekem ezzel apám, de az már rég volt. Emlékszem a végzős bál előtti estére, amikor szerettem volna időben lefeküdni, hogy másnap ne két óriási táskával a szemem alatt kelljen ébrednem, mert minden tini lány álma, hogy azon az éjszakán igazi hercegnő lehessen. Bár már akkor sem voltam az a kimondottan csajos típus, de az a bál akkor is fontos volt, nem csak magam miatt. Azt akartam, hogy Rick büszke lehessen rám és bátran mutogathassa a barátnőjét minden haverja előtt. Már jó előre meg is vettük anyuval a legmegfelelőbb ruhát, ami maga volt az álom. Egy világoszöld szaténból készült estélyi ruha volt. Felső pánt nélküli, fűzős része testhez simult, néhány egyszerűbb minta ívelt át a bal mellrésztől srégen a jobb csípő részig, ahol végig futott a fűző alján, ebből indult ki a fodros, abroncsos alsó része.
Csakhogy aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, apám reszelős horkolását hallgattam pirkadatig. Reggel bele sem mertem nézni a tükörbe. Akkor úgy tűnt, mintha a tükröm száma meggyarapodott volna a házba az én bosszantásom végett. Egész reggeli alatt meg sem mukkantam, csak kergettem a gabonapelyheket a langyos tejben. A szüleim nem értették, hogy mi lelt engem, de úgy gondolták, jobb nem firtatni, mígnem végül apa feladta és rákérdezett, hogy mi a vesződségem oka. Erre olyan ingerült lettem, hogy az asztalhoz vágtam a kanalamat és se szó se beszéd felcsörtettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. A saját kis birodalmam biztonságot jelentő menedékében pedig jól kibőgtem magam. Azt már mondanom sem kell, hogy ezek után nem, hogy két táska húzódott a szemem alatt, de egy komplett lánchegység nőtt ki, ami lila árnyalataiban játszott.
Visszagondolva ezekre a kis badarságokra már látom, hogy sok olyan dolog miatt itattam az egereket, amik szinte semmiségek. Sokkal fontosabb és mélyebb dolgok történnek a világban, mint például ez a baleset.
Nem húzhatom tovább az időt, el kell olvasnom. Semmivel sem lesz könnyebb, ha most félre rakom, és holnap veszem elő, vagy egy hét múlva. Akkor is ugyanilyen nehéz lesz megtenni, de muszáj. Elvégre is semmi rossz nem állhat benne, Rick nem tenne olyat. Szándékosan nem okozna nekem fájdalmat, vagy, ha valami olyat kell közölnie, ami alapjában véve fájdalmas, nos, azt is olyan módon tenné, hogy már-már elhitetné velem, hogy az nem valami rossz, hanem csodálatos dolog.
Még utoljára végig simítottam a lapon, az íráson, mintha így érezném őt magát. Lelki szemeim előtt láttam, amint gondosan a lap fölé görnyedve kanyarítja a szebbnél szebb betűket. Vajon milyen érzés lehetett megírni egy végrendeletet? Mikor tette? Ott voltam a közelében én is és nem vettem észre? Hogy reagáltam volna rá, ha meglátom? Vagy kint írta a vízesésnél? – ezek, és még sok hasonló gondolat kavargott a fejemben, majd nekiláttam az olvasásnak.



Kicsim!

Sajnálom, ha most ezt a levelet kell olvasnod, mert az azt jelenti, hogy már nem lehetek melletted.
Tudom, hogy nem érted miként írhattam végrendeletet, de majd, ha elérkezett a pillanat, megtudod, addig ne gondolkodj ezen.
És, ha jól sejtem, akkor fogalmad sincs róla valójában ki is Cam. Ne haragudj, hogy nem mondtam el neked, de van egy unokatestvérem. Igaz soha nem találkozhattunk, de attól még tudom, hogy Cam egy nagyon rendes srác. Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem olvasnád ezeket a sorokat sem. Nem lett volna szabad, de én mégis megkértem, hogy vigyázzon erre a levélre, és, ha egyszer úgy hozná az élet, akkor juttassa el hozzád.
Sok dolog meg fog változni az életedben. Lehet, sőt biztos, hogy nem vagy rájuk felkészülve, de muszáj végig csinálnod! Értem, értünk, de leginkább magadért! Kérlek!
Cam oda fog költözni hozzád, a házba (csukd be a szádat, mert ez még nem minden J) és 1 évig együtt kell élnetek (tudom, tudom… most legszívesebben megölnél, de ez már lehetetlen… na, jó ez talán kicsit morbid lett, bocsi! Csak, hát annyira furcsa egy ilyen búcsúlevelet írni, mikor a föld felett szárnyalok mérföldekkel. Hú, basszus, ez is elég hülye hasonlat volt J). Ki fogod bírni, bízz bennem!
Azt nem árulhatom el miért kell így történnie, csak muszáj és kész. Egy év nem olyan hosszú!
Most viszont úgy érzem tudnod kell mindarról, amit irántad érzek, mert ezek az érzelmek soha nem múlnak el!
A szüleim, és legfőképp anyám megadta nekem az élet lehetőségét, viszont Te kínáltad fel magát az ÉLETET. Olyan vagy számomra, mint a görög isteneknek az ambrózia. Te táplálsz (elnézést, de kénytelen vagyok áttérni jelen időre, mert képtelen vagyok úgy írni, mintha már meg haltam volna) és egyre éhesebbé teszel. Köszönöm, hogy vagy és voltál nekem!
Ha már nem leszek veled, nem foghatom többé a kezed, nem szoríthatlak magamhoz, akkor se felejtsd el, hogy SOHA nem foglak elhagyni. Hiszem, hogy az elmúlás nem végleges és, hogy csak a fizikai valóm szűnik meg létezni, ezáltal a lelkem tovább él.
Jaj, ne haragudj, mindig elkalandozom más vizekre és nem azt írom, amit szeretnék. Szóval:
Ha én már nem leszek, de szükséged lesz egy helyre ahová elmenekülhetsz, akkor jusson eszedbe a mi kis vízesésünk és az együtt töltött pillanatokból meríts erőt, hogy talpra tudj állni.
Ha úgy érzed, hogy viharfelhők tornyosulnak a fejed felett és szükséged van egy menedékre az eső elől, akkor tedd a kezed a szívedre és érezz! Ott leszek veled, a lelkedben.
Ha szükséged van egy gyógymódra, mely enyhíteni tudja a fájdalmadat, én akkor is ott leszek örökkön-örökké!
Amikor szükséged van valakire, aki szeret, én ott leszek!
És tudd, hogy mosolyogva haltam meg, mert, ha visszagondolok azokra a percekre, álmokra, melyeket hátra hagytam boldog leszek, mert a sors megáldott azzal, hogy az életem része lehettél!
Szeretlek Shelley! Várni foglak:
                                                                 Rick 

2012. július 9.

Keserédes szerelem - 7. fejezet


Cam


 A puha bőrkanapéba süppedve ültem és figyeltem a lányt. Annyira labilis volt és ingerült. Miután letette a telefont, még egy darabig ott állt a komódra hajolva. Nem sírt, nem nevetett, voltaképp semmit sem csinált. Néztem, ahogyan a háta egyenletesen mozog fel-le és kiszélesedik, mikor levegőt vesz. Hosszú, gesztenyebarna haja rendetlenül terült szét a vállán, végig kúszva a hátára.
Mondanom kellett volna valamit, de nem volt mit. A szavak amúgy is elcsépeltek, az érzések és a tettek többet számítanak. Meg aztán nem is ismertem őt. Azon kívül, hogy amikor legutóbb láttam, abban a fehér ruhában, annyira megragadt bennem a kép, hogy éjjelente vele álmodtam. Na, jó, nem mindig, de sűrűn. Erős fonálként szőtte be magát az álmaimba… és az életembe.
Nehéz lesz átvennem Rick helyét. Még minden annyira új és más. Bele kell rázódnom az ő életébe, ami rohadt nehéz lesz. Nem is értem mire jó ez az egész. Annak kéne ezt csinálni, aki kitalálta vagy legalább mellékelhetett volna hozzá egy kézikönyvet, például azt, hogy Hogyan vegyük át a halott, és számunkra totálisan ismeretlen unokatestvérünk helyét az ő életében, avagy, hogyan hozzuk rendbe mindazt, amit a halála okozott a szeretteinek címmel.
Azon kezdtem filózni, hogy vajon Rick hogyan csinálná, ha én haltam volna meg. Vajon mihez kezdene az én napsütötte, vidám, laza és bulis életemmel? Egyáltalán mit mondana az Angyallánynak, miért kell eltűnnie egy teljes évre?
- Lehiggadtam, szóval most mesélj el mindent az elejétől kezdve, de úgy, hogy én is értsem - fordult felém Shelley. Komótos léptekkel a fotel felé tartott, mikor helyet foglalt addig forgolódott, hogy szembe kerülhessen velem.
- Hűha, hol is kezdjem? - ezt a kérdést inkább magamnak szántam, mintsem neki, de ő gyorsan rendre igazított, hogy az elején. - Nem könnyíted meg a dolgom, azt ugye tudod? - erre nem felelt semmit, csak megvonta a vállát. Megmertem volna rá esküdni, hogy egy amőba méretű mosolyt fojtott el magában. - Sokkal egyszerűbb lenne, ha elolvastad volna a végrendeletet, ahelyett, hogy a farmeredbe tuszkolod.
- Ne kertelj annyit, vágj bele - teljesen megváltozott előbbi dührohamához képest, nem tudtam mire vélni, de jobbnak láttam kihasználni a békés övezetet.
- Rendben. Akkor megpróbálom neked röviden összefoglalni a dolgokat, de nem garantálom, hogy érthető is leszek, mert kicsit elnyomott ez a repülőút.
- Repülő? Nem értelek és miért beszélsz ilyen furán… mintha akcentusod lenne - összevont szemöldökkel várta a választ. Muszáj volt mosolyognom, mert úgy nézett ki, mint egy kölyökkutya.
- Ausztráliában élek, vagyis éltem… A szüleimmel, jobban mondva az apámat nem ismerem, mert ő elhagyta az édesanyámat még mielőtt megszülethettem volna.
- Sajnálom.
- Figyu, nincs mit sajnálnod. Teljesen hidegen hagy az öreg…
- Oké… akkor neki is eshetnél annak a mesélésnek.
- Mi lenne, ha inkább adnék neked egy levelet, amit a kuzinom írt? - érdeklődtem óvatosan, nehogy szívinfarktust kapjon ott helyben. Ódzkodva a reakciójától rá sandítottam. Szemöldöke szinte a haja vonaláig felszaladt - ami elég mókásan nézett ki és alapjáraton szembe röhögtem volna, de a helyzet komolysága ezt nem engedte, így visszafojtottam - szeme elkerekedett, pupillája gomb méretűre tágult, ajkai leheletnyire szétnyíltak. Nem jutott szóhoz, hiába próbált bármit is mondani, mindannyiszor kudarcba fulladt, leginkább egy levegőért küszködő halra emlékeztetett.
- Hogy mi? - bökte ki hosszas próba után. - Ismételd el, amit az előbb mondtál, kérlek - szemében megannyi érzelem hömpölygött. Remény, szerelem, bánat, fájdalom és sok más emóció kavarodott össze, egységes örvénnyé.
- Azt mondtam, hogy adok neked egy levelet, amit Rick írt neked - ismételtem meg immár határozottan az előbbi kijelentésemet. Remélve, hogy végre sikerül feldolgozni ezt az új információt.
- Az… az meg hogy lehet? - dadogta, még mindig nem értve az egészet.
Kezdtem egyre feszültebben érezni magam, dühös voltam, de nem rá. Haragom a tanácstalanságomban gyökerezett. Nem voltam hozzá szokva az efféle lelkizős dolgokhoz. Mi otthon sosem tépődtünk ennyit a dolgokon. Elfogadtuk, hogy az élet olykor nem fenékig tejfel, de még akkor is megpróbáltuk a dolgok napsütötte oldalát nézni. Ezáltal nem ismertem a kétségbeesés fogalmát, mely most egyre inkább úrrá lett rajtam. Nyomasztó volt az egész légkör, az a sok fájdalom, szomorúság, ami körül lengte a házat. Friss levegőre vágytam, valamire, ami kiragad a sötétségből és újra beszínezi az életemet.
Elmehettem volna, vissza oda ahol jól éreztem magam, de ugyanakkor nem akartam kitolni ezzel a szegény lánnyal sem. Nem ő tehet erről a rohadt családi átokról. Önhibáján kívül keveredett bele. Tudom, hogy én sem önszántamból csöppentem ebbe, de mégis felelősséggel tartoztam Rick szeretteiért, főként Shelley-ért. Valami belső hang, arra késztetett, hogy maradjak vele és rángassam el a szakadék széléről, ahol most áll.
Ez a feladat viszont sokkal nehezebb lesz, mint amire valaha is számítottam volna. Rövid ideje vagyok itt, de ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy leszűrjem mennyire dacos és labilis. Talán már sikerült felfognia, hogy a szerelme halott, és soha nem tér vissza - bár soha ne mond, hogy soha, pláne ne az én családomban -, de még mindig nem lépett túl azon, hogy mindezt el is fogadja. Mert attól nem lesz jobb, ha élete végéig gyászolni fogja az unokatestvéremet. Oké, persze mindig hiányozni fog neki, a helyében marad egy bazi nagy űr, amit senki nem tud befoltozni, de akkor is, az élet megy tovább. Talpra kell állnia, emberek közé mennie, és meg tanulni újra élni. Ebben kell segítenem neki.
Még nem tudom miként, de Isten lássa lelkemet akkor is kirángatom ebből az ingoványból, ha az életem múlik rajta. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Első lépésként össze kéne barátkoznom vele, ami valljuk be nem lesz egyszerű. Amennyire észrevettem nem szívlel túlságosan. Úgy érzi, hogy betolakodtam ide, és ki akarom túrni Rick-et, pedig ha tudná, hogy nem én akartam ezt így…
- Hahó! - integetett a szemem előtt, észre sem vettem mennyire elmélyültem a gondolataimban. - Figyelsz te rám egyáltalán?
- Ööö… igen - ráztam meg a fejemet, hogy újra visszarázódjak a jelenbe. - Bocsi, csak elkalandoztam.
Akkor válaszolnál végre arra, amit huszadjára kérdezek? - förmedt rám ingerültem, miközben a száját húzogatta. Mondtam én, hogy Ms. Labilis barátságát elnyerni nehezebb lesz, mint együtt teázni az angol királynővel…
- Igen, de melyikre? - szégyen vagy sem, de elfelejtettem, hol is tartottunk. Ezzel a kérdésemmel magam alatt vágtam a fát.
Shelley mély levegőt vett, két ujja közé fogta orrnyergét és lassan, nagyon lassan minden szót alaposan artikulálva ejtett
Hogy. Értetted. Azt. Hogy. Rick. Írt. Nekem. Egy. Levelet?!
- Ja, azt! Úgy, ahogy mondtam. Mielőtt meghalt volna a végrendelete mellett hagyott egy neked szánt levelet.
- Az hogy lehet? - a döbbenet végérvényesen hatalmába kerítette szegény lányt.
- Gondolom úgy, hogy fogott egy tollat és…
- Mekkora tapló vagy! - fakadt ki belőle. Felpattant a fotelről, ingerülten fel-alá járkált a tévé előtt. Egy szót sem szólt, csak haragos pillantásokat vetett felém. Ha a nézéssel ölni lehetett volna, mostanra halott lennék.
- Úgy értettem, hogy lehetséges az, hogy végrendeletet hagyott? Nem tudhatta, hogy meg fog halni! - még mindig zabosan mászkált, de hangjából eltűnt az él. - Ugye? - kérdezte megerősítésre várva, mikor nem feleltem.
Cam most oltári nagy pácban vagy! Most mi a francot mondjak neki? Azt mégsem közölhetem vele, hogy, de igen tudott róla. Egész kiskorunktól kezdve fel voltunk rá készülve, hogy bármikor meghalhatunk és tudtuk, hogy csak az egyikünk maradhat életben. A kiskapuról pláne nem beszélhettem neki, még nem…
- Valószínűleg… körültekintő volt - ez az, éreztem, hogy megtaláltam a megfelelő mentőszót, bár rühelltem magam, hogy hazudnom kellett neki. Szép kis barátság lesz, ha már az elején hazugságra alapozunk…
- Körültekintő? - látszott, hogy nem igazán vette be, amit mondtam.
- Igen. Nem hallottál még olyanról, hogy egyes emberek már fiatalon megírják a végrendeletüket? - én sem bírtam tovább ülve maradni. Az előszoba felé vettem az irányt. Jobb lesz, ha odaadom neki azt a levelet, úgy talán nem kérdezősködik többet.
- Nem igazán - felelte nyersen. - Most meg mit csinálsz? Hova mész?
- Előkeresem neked azt a levelet - visszhangoztam félig a táskámban kotorászva.

Keserédes szerelem - 6. fejezet


Shelley


Mióta haza kerültem a temetésről teljesen összeroppantam. Jóformán arra sem emlékszem, hogyan jöttem el a sírtól. Minden egyes perc, óra, nap egybefolyt. Az éjszaka sötétje és a nappal világossága keveredett egymással, mint mikor a fehér és fekete színek összefolynak a festő vásznán. Nekem már nem számított mikor van éjszaka és mikor nappal. Azokban az órákban, amikor már végképp kimerített a sok sírás, fájdalom lefeküdtem, anélkül, hogy ránéztem volna az órára. Mellesleg az egész ház úgy nézett ki, mintha örök sötétségre lenne kárhozatva. Minden sötétítő függönyt behúztam, leengedtem a redőnyöket. Néhány gyertya lángja pislákolt a nappaliban, némi fényt adva. Nem is vágytam többre.
Azt mondják, hogy a tetteink tükrözik lelkiállapotunkat. Nos, ez az én esetemben teljesen helytálló volt. A szertartás után kikapcsoltam a telefonomat, a vezetékes készülék kábelét meg csak egyszerűen kitéptem a falból. Magányra vágytam, még az is terhes volt számomra, mikor a szüleim átjöttek meglátogatni. Pedig ők mindent megtettek értem. Anyu főzött rám, rendbe szedte a lakást, mert arra sem voltam képes. Apu gondozta a ház körüli állatokat és olykor leült mellém némán, a kezébe zárta az enyémet és egyszerűen csak velem volt. Tudom, hogy miattuk össze kellett volna szednem magam, de egyszerűen képtelenségnek tűnt. Megzuhantam. A gyász negyedik fázisában ragadtam és úgy nézett ki, hogy soha nem fogok eljutni az ötödikig, a beletörődésig. Ismertem már az előző fázisokat, hisz anyám éppen elégszer belém sulykolta. Az elején talán mindennap.
Az első szakasz a tagadás. ,,Nem, nem vesztettem el”. Akkoriban nem akartam elhinni, hogy ez valójában megtörtént. Minden idegszálammal tiltakoztam ellene.
A második fázis a harag. Amikor folyton csak vádaskodsz, mindenkit okolsz a halála miatt, vagy, mint az én esetemben önmagad ellen fordítod minden haragodat, bűntudatot érzel.
A harmadik az alkudozás időszaka. ,,Istenem, kérlek, add vissza, csak néhány percre…”. Ilyenkor mindent megpróbálsz, hogy visszakapd Őt. Bármit megígérsz, akár a lelkedet is eladnád néhány másodpercért. Én is mindent megpróbáltam, az utolsó mentsváram a gyűrű volt. Azért készítettem el, mert úgy éreztem, hogy így nem vesztem el teljesen.
És végül a negyedik fázis. Ez a legnehezebb mindközül. Nem maradt semmi más, csak a bánat, fájdalom, reményvesztettség. ,,Nem látom többé. Vége”. Ilyenkor belesüppedsz az önsajnálat legmélyébe, egy olyan közegbe kerülsz, mint a futóhomok. Ha beleesel és nem sikerül idejében elkapnod valamit, ami segítene kirángatni, akkor előbb vagy utóbb teljesen magába szippant, elveszel benne.
Nekem lett volna mibe kapaszkodni, de szándékosan nem nyújtóztam eléggé. Akartam, hogy eltűnjek a sok millió homokszem alatt, minden egyes porszem egy-egy könnycseppemet jelentette. Szánalmas voltam, de én akartam ezt. Elhitettem magammal, hogy minden és mindenki ellenem van. Direkt elszakítottam magam mellől az embereket, a barátaimat. Nem beszéltem velük, mert nem akartam megadni az esélyét annak, hogy kimentsenek. Fuldokolni akartam, minél mélyebbre kerülni. Kerestem az olyan szituációkat, amik minél lentebb nyomtak. Ugyanakkor dühös voltam Rick-re. Szerettem volna vele álmodni. Annyira vágytam rá, hogy, ha máskor már nem is, de akkor együtt legyünk, magához szorítson, megcsókoljon. Forrón a nyakamba leheljen és egymáséi legyünk vagy egyszerűen csak mellettem legyen, de nem. Azóta, mióta elbúcsúzott tőlem a cseresznyefánál nem jött többé. Elhagyott…

Valószínűleg napok, sőt hetek teltek el úgy, hogy én semmi mást nem csináltam, csak ültem a kanapén, Rick párnáját szorongatva - még éreztem benne az illatát - és folyamatos lejátszásra állítottam a P.S. I Love You-t. Milliószor láttam, de nem számított, mindig lenyűgözött. Az első pár napban végig bőgtem, de aztán szép lassan elfogytak a könnyeim. Hiába akartam, már egyetlen csepp sem maradt. Meredten bámultam a tévét és bíztam benne, hátha Rick is hagyott nekem leveleket, mint Gerry. Tudtam, hogy marhaság, hisz a filmbeli srác pontosan tudta, hogy meg fog halni, készült rá, míg Rick nem tudhatta, így hát levelet sem hagyhatott. Ám ennek ellenére reménykedtem benne. Amikor átjött anyu, megkérdeztem tőle, hogy egész biztos nincs nála semmilyen papír, ami nekem szólna, de ő mindig ugyanazt felelte: nincs. Kivéve egyszer, de azt a levelet nem voltam hajlandó kinyitni. Ledobtam a konyhaasztalra és hozzá sem nyúltam.

- Szia, kicsim! - hallottam anyám csilingelő hangját, miközben belépett a házba. - Hú, hogy micsoda ítéletidő van odakint - sóhajtozott, majd a konyha felé indult. Nem néztem oda, de tudtam merre tart, mert az öreg padló nyikorgása jelezte minden egyes léptét. Valamit lecsúsztatott az asztalra, majd a bejárat felé indult. Csizmája cuppogása egyszer csak megszűnt, majd anya ismét megszólalt. - Úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Teljesen eláztam, pedig csak az autótól kellett idáig futnom és mégis…
- Szia - feleltem erőtlenül a távirányító után nyúlva, hogy megállítsam a filmet. Tudtam, hogy mi fog következni… szerettem volna elkerülni, de már késő volt.
- Apád üdvözöl - lépkedett közelebb anyu. - Jaj Shell drágám! Már megint ezt nézed? - égnek emelte tekintetét mikor meglátta a tévé képernyőjét, rosszalló pillantásokat lövellt felém, mialatt mellém kuporodott és magára húzta a takarom egyik felét. Nem szóltam egy szót se, kár lett volna.
- Kicsim nem gondolod, hogy ideje lenne kikapcsolni ezt? - mutatott Holly felé. Sikerült annál a jelenetnél megállítanom, mikor Holly, Gerry párnájához bújva fekszik a kanapén… Pontosan erről beszéltem. Összeesküdött ellenem a világ. Alapjában véve mennyi esélye lenne annak, hogy valaki pont ott állítson meg egy filmet, mint én, ráadásul egy ilyen helyzetben? Hát nem sok… sőt valljuk be igen kevés.
- Nem! - vágtam rá tiltakozólag. - Szükségem van erre.
- Hmm… és nem unod még?
- Nem.
- És ha már ennyire ragaszkodsz ehhez - itt egy kicsit elhallgatott, valószínűleg most valami olyat fog mondani, amit képtelenség lesz megcáfolni -, arra még nem gondoltál, hogy az a lány a filmből… hogy is hívják?
- Holly - segítettem neki.
- Köszönöm. Tehát, hogy Holly is meggyászolta a párját, de tovább lépett? - Na, tessék. Megmondtam. Erre még én sem számítottam, de tagadhatatlanul igaza volt. Ezzel nagyon is tisztában volt, hisz úgy nézett rám, olyan elégedett vigyorral az arcán, amivel nem lehetett mit kezdeni. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy igazad van, még Holly is tovább tudott lépni, sőt nem csak, hogy kilábalt a depresszióból, de még egy új társat is talált magának?
- Nos? Nem mondasz semmit? - nézett rám felvont szemöldökkel még mindig válaszra várva.
- Mit kéne mondanom? - nem bírtam tovább ülve maradni, feltéptem a takarót és felugrottam. Idegességemben fel-alá járkáltam, miközben a kezemet tördeltem és a hajamat igazgattam felváltva.
- Bármit. Akármit. Nem tudom… csak végre szólalj meg, vagy akadj ki. Annál bármi jobb, mint amit az elmúlt hetekben műveltél. Lehet, hogy te nem vetted észre, de egy valóságos zombivá váltál - nagyot sóhajtott. Valószínűleg nem akarta ezeket a fejemhez vágni, de már nem bírta tovább.
- Tudom… és azt is, hogy igazad van, de - elhallgattam néhány pillanatra, a hideg ablaküvegre tapasztottam a homlokomat. Hallottam a vízcseppek kopogását, ahogyan azok földet értek - nem megy. Hiányzik, de piszkosul.
- Kicsim - anyu súlya alatt felnyögött a kanapé, majd a következő másodpercben hideg, csupasz karok fonódtak a derekam köré, állát a vállamra nyomta és egy teljesen új hangszínen folytatta. - Sajnálom ami vele történt és elhiszem, hogy fáj, hogy már nincs veled, de attól neked még ugyanúgy megy tovább az életed. Hidd el ő sem örülne neki, ha így kéne látnia. Nem arra kérlek, hogy tégy úgy, mintha semmi sem történt volna, de mozdulj ki, találkozz a barátaiddal vagy menj vissza dolgozni. Van egy csodálatos munkahelyed, ahol segítségre szoruló állatok várnak rád, és álltaluk te is elfeledkezhetsz egy kicsit a saját problémáidról - meglazult az ölelése. - Gondold át - azzal az ajtó felé vette az irányt. Még mielőtt végleg magamra hagyott volna visszakukucskált. - Szeretlek kincsem. Nézd meg a végrendeletét…
Nem mozdultam. Még hallottam anya szapora lépteit, gumicsizmája slattyogását, ahogyan a kocsi felé sietett. Kétszer fullasztotta le az autó motorját, de harmadszorra sikerült elindulnia. Még néhány percig álldogáltam ott, újra lepörgetve magamban az imént zajló beszélgetésünket. Mindenben igaza volt, de hiába tudtam, képtelen voltam változtatni. Felhúztam a redőnyt és leültem a szemközti kis fotelba. Néztem az esőcseppek egyenletes, ámde kárász életű násztáncát. Mindegyik önálló életet élt, de valahogy mégis együtt mozogtak, olyan volt, mint egy hatalmas tánckar, akik egyenként mozogtak, de mégis egy ritmusra. Ettől vált olyan káprázatossá az egész show.
Számtalanszor sandítottam a konyhaasztalon fekvő boríték felé, de nem tudtam kinyitni. Másrészt semmi értelme nem lett volna, hiszen csak valami hivatalos hablaty, hiszen Rick nem írt végrendeletet. Nem írhatott, mert azt sem tudta, hogy meg fog halni. Nem tudom anyám miért akarta olyannyira, hogy felbontsam. Csakis a házról lehetett benne szó, mert ez hivatalosan Rick-é volt és nem az enyém, de Martha biztosított róla, hogy nyugodtan maradhatok, hisz Rick is így akarná. Képtelen lettem volna elhagyni, inkább összespóroltam volna annyi pénzt, hogy megvehessem.

Napok teltek el úgy, hogy a fotelben ülve kémleltem a zuhogó esőt, ami csak nem akart alábbhagyni. Mióta anyu felhozta nekem a Holly-s témát nem néztem meg többször a filmet. Új hobbit találtam. Másnak talán unalmas lett volna, de én élveztem. Újra felidéződtek bennem az emlékek. Szinte életre kelt előttem az a nap, amikor megkaptam Rick-től a saját kis vízesésemet. Sokáig kint maradtunk és olyannyira egymásba feledkeztünk, hogy nem vettük észre a fejünk felett tornyosuló fekete felhőket. A szívünkbe akkor nem létezett más, mint szikrázó napsütés.
Csak egy vakító fényességre eszméltünk fel. Valahol a távolban villámlások sora világította be a teret. Gyorsan kikászálódtunk és őrült tempóban visszavágtáztunk a házhoz. Miután bevezettük a lovakat az istállóba és áttörölgettük őket, hogy ne maradjanak csurom vizesek, elindultunk a ház felé. A vihar egyre közelebb ért, de ekkor a csípőmnél fogva magához rántott és olyan érzékien préselte az én számhoz az övét, hogy az egész testem beleremegett. Éreztem, az ajkain végig gördülő hideg esőcseppeket. Ekkor egy újabb villámcsapás sújtott le valahol a közelben. Zihálva váltunk szét. Egy pillanatra a szemébe néztem, az ajkam fájdalmasan sóvárgott az övéi után. Belekapaszkodtam a tarkójába és újra magamhoz húztam, vadabbul csókoltuk egymást, mint azelőtt. Még most is érzem a csókja ízét…
Emlékek. Ennyim maradt. Csupán gyönyörű, de kegyetlen kínokat okozó képek, egy keserédes szerelemről…

A vízcseppek ütemszerű koppanását egy hangos durrogás törte meg, mely fokozatosan elhalkult. Valaki, talán egy motor - gondoltam a hangjából ítélve - lefékezett a ház előtt. A jármű súlya és a hirtelen mozdulat következményeként a felnyomódó kövek felcsikordultak. Egyre közeledő léptek zaja szűrődött be odakintről. Bárki is jött, nem nyitok neki ajtót. Szilárd elhatározottságom megingathatatlan volt. Újra az esőcseppekre összpontosítottam, de egy apró kis gondolat nem hagyott nyugodni, egyre mélyebbre rágta magát, akárcsak egy parányi szú, mely mély lyukakat váj a fába. Ki lehet az és mit keres itt? Gyorsan végig futtattam magamban azoknak az embereknek a névsorát, akik szóba jöhettek, de egyiknek sem volt motorja.
Kulcs zörrenésére lettem figyelmes. Az a valaki sorra a zárba tuszkolt legalább öt különféle fémet. Ideges lettem. A gyomrom görcsbe rándult, teljesen leblokkoltam. Valahol az agyam leghátuljában, egy piros vészjelző villogott. Ösztönös védekezési reflexem egyből működésbe lépett. Még a zár kattanása előtt felkaptam az első kezembe kerülő tárgyat, egy esernyőt és a magasba emeltem. Támadásra készen.
Kitárult az ajtó, én ekkor már lendíteni készültem újdonsült fegyveremet, mikor megláttam egy magas, világosbarna hajú srácot. Az arca meglepettséget tükrözött, szürkéskék írisze egyre kisebb lett, ahogy fekete pupillája megnövekedett.
- Hé, angyallány, ne olyan hevesen! - az esernyőm felé nyúlt, melyről teljesen megfeledkeztem. Ki ez a fickó? És miért nevez Angyallánynak? - Cam vagyok, te pedig? - kérdőn nézett rám. Választ várva.
- Ki vagy te? Honnan szerezted azt a kulcsot? - böktem az ujján fityegő kulcscsomóra. Tetőtől talpig végig mértem. Fekete motoros csizmát viselt, indigókék farmerrel, felül csak a sötét bőrdzsekijét láttam és a hóna alatt pihenő sisakot. Felnevetett. Lebuktam.
- Na ha már lecsekkoltál, akkor bemehetnék? - Sunyi vigyor terült el borostás arcán. - Igazán kellemes ez a kis eső - mutatott a háta mögött záporozó cseppekre -, de jobban örülnék, ha valami szárazabb helyen folytatnánk ezt a kis csevejt.
- Nem! - förmedtem rá. Micsoda hólyag! - Azt hiszi, hogy minden vadidegent beengedek? Még mit nem! - az ajtó felé kaptam, hogy rácsukjam, de ő gyorsabb volt nálam. Összeért a kezünk. Gyorsan elrántottam az enyémet.
- Vadidegen? - nézett rám zavarodottan. Szabad kezével rövid hajába túrt, zavarban volt. - Hát neked nem szólt senki?
- Mégis miről? - most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Nem értettem, hogy miről kellett volna tudnom.
- Arról, hogy jövök… Figyelj! - egyik lábáról a másikra nehezedett, a szemembe fúrta tekintetét, ami nagyon kellemetlenül érintett. - Nem önszántamból vagyok itt. Nem én akartam ezt az egészet, de ha már így alakult, nem próbálhatnánk meg normálisan beszélni? - nagyot sóhajtott, felém nyújtotta a kezét, mellyel eddig az ajtót támasztotta. - Cam vagyok. Cam Frewen.
A név hallatán ledöbbentem. Sokkot kaptam. Ez nem lehet igaz, biztos csak a képzeletem űz velem csúf tréfát. Nem hívhatják így! Rick-nek nem volt testvére, arról szólt volna. Ez őrület, egész biztosan bediliztem! Anyámnak igaza volt, túl sokáig elzárkóztam a külvilágtól és becsavarodtam. Ez lesz az. Más magyarázat nincs. Nem lehet.
- Angyallány! Hahó! Hallod, amit mondok? - megfogta a karomat és gyengéden megrázott.
- Mi? Mit mondtál? Ne haragudj, de elkalandoztam. Hogy is hívnak?
- Cam - a földre nézett. - Figyelj, hagyjuk inkább, majd visszajövök máskor - azzal megfordult, lehajolt a földön heverő táskájáért és felemelte.
- Nem! - kiáltottam rá. - A vezetéknevedre gondoltam! Hé, várj már! Ne menj el!
- Frewen. Azt mondtam, hogy Frewen a vezetéknevem, mint Rick-nek.
- Az nem lehet - formáltam alig hallhatóan a szavakat.
- Az unokatestvére vagyok.
- De hisz neki nincs… unokatestvére - dadogtam, mint egy félőrült. Egyrészt örültem annak, hogy Rick egy hús-vér rokona áll előttem, másrészt valami dühített a srácban. Nem tudtam rájönni, hogy mi, de határozottan éreztem…
- És lám mégis. Na de beengedsz végre vagy verjek sátrat a ház előtt? - gúnyolódott csúfondárosan.
- Gyere - feleltem végül, bár nem fűlt hozzá a fogam. Egy beképzelt hólyag! Még csak nem is hasonlít Rick-re. Arról nem beszélve, ha az unokatestvére, akkor tanúsíthatna némi együttérzést, vagy legalább letörölhetné azt a bájgúnár vigyort az arcáról! Arrébb álltam, hogy be tudjon jönni és a hatalmas egója is beférjen vele, bár lehet, hogy annak szűk lesz az ajtónyílás.
Beoldalazott, ledobta a földre a táskáját és elindult a konyha felé. Persze, nyugodtan sétáld csak körbe a házat, megengedem. Bunkókám!  Közelebb érve a konyhaasztalhoz, letette a sisakját is, és az asztalon heverő levélre meredt.
- Miért nem nézed meg?
- Semmi közöd hozzá! Nem akarom és kész. - Felkaptam a borítékot, és a farzsebembe gyömöszöltem.
- Hű, de morci valaki - ez volt az a pont, mikor azt hittem nekiesek. Hogy jön valaki ahhoz, hogy beszólogasson és kioktasson?! - Amúgy, ha megnézted volna, hogy mi áll benne, akkor most nem vágnál olyan fejet, mint aki citromba harapott és fogalma sincs arról, hogy melyik bolygón tartózkodik. - Kész! Kinyírom, és nem érdekel, ha lecsuknak!
- Avagy te magad is elmondhatnád, hogy mit keresel itt egy utazótáskával? - intettem fejemmel a bejárat mellett heverő fekete kupacra.
- Nézd… Angyallány…
- Shelley. A nevem Shelley Jane Campbelle. Miért hívsz mindig Angyallánynak?
- Nos, akkor Shelley… ez igen bonyolult, de hogy rövid és tömör legyek, itt fogok élni.
- Hol? Angliában? Miért eddig hol laktál?
- Itt, ebben a házban fogok lakni veled… - ettől az információtól rosszullét kerített hatalmába. Valamiről lemaradtam, de lehet, hogy csak az élet nem várt rám, míg összeszedem magam a megállóban várakozva, és tovább haladt. Ez viszont akkor is furcsa volt. Miért nem szólt nekem senki? Martha legalább megemlíthette volna, hogy idejön egy rokonuk, vagy, hogy szedjem össze a cuccaimat és tűnjek el innen, de nem… Basszus! Még, ha akart volna sem tudott volna figyelmeztetni, hiszen kikapcsoltam a mobilomat és a másik telefont is. Mekkora idióta vagyok! Most rögtön beszélnem kell vele. Ott hagytam Cam-et a konyhában és a nappaliban heverő telefonomért siettem. Végtelennek tűnt az idő mialatt bekapcsolt, gyorsan bepötyögtem a PIN kódomat és a komódon dobolva, idegesen vártam, hogy végre üzemképes legyen. Felgördítettem a telefonkönyvet Martha számát keresve, mielőtt azonban rányomhattam volna a hívógombra megszólalt a kezemben. Még mindig a Galway girl… azóta sem állítottam át. Nem néztem a kijelzőre, hogy ki az, csak egyszerűen fogadtam a hívást. Bárki is volt, a lehető leggyorsabban le akartam rázni.
- Szia, Shell! - szólalt meg a vonal túlsó végén Ramona csilingelő hangja. Vidám volt, mint úgy általában. - Na, milyen az új fiú? Szexi félisten vagy bányarém? Jaj, Shell mondd, hogy az előbbi és már repülök is megnézni - az agyam képtelen volt megemészteni a szavakat. Felfoghatatlan volt számomra, hogy még Ramona is tudott erről az egészről. Elkerekedett szemekkel hallgattam tovább, miközben fél szememet Cam-en tartottam, aki már a nappaliban mérte fel a terepet, végig tapogatva mindent. - Tudod mit? Nem is mondj semmit, inkább én magam nézem meg. Máris indulok, oké?
- TE… TUDTÁL… CAM-RŐL? - a szavakat egyesével, tagoltan ejtettem ki, mély hangsúlyt fektetve mindegyikre, mire Mr. Tapló megemelte a fejét és felém fordult. - Mindenki tud mindenről csak én nem?
- Shell bébi nyugi! Szólni akartunk neked, de Martha és Helena is azt mondta, hogy nem vagy elérhető a külvilág számára. Sőt Helena még azt is hozzátette, hogy szerinte nem fog ártani neked, ha magadtól jössz rá a dolgokra.
- Az anyám? Hát ez remek! - éreztem, ahogy a hangom egyre fentebb emelkedik, a vérnyomásommal párhuzamosan. - Te meg tedd le azt a fotót, mert, ha leejted… - förmedtem rá Cam-re.
- Mi van? - kérdezte Ramy összezavarodva.
- Nem neked mondtam, hanem Rick… - haboztam kimondani azt, hogy az unokatestvére, mert, annyira mások voltak, mintha nem is lettek volna rokonok - unokatestvérének.
- Ja, oké. Akkor átmehetek? - próbálkozott tovább. Ramona egész jól szórakozott a helyzeten, míg én úgy éreztem, hogy a pokol bugyrai megváltásnak tűnnének az aktuális körülményekhez képest.
- Nem!
- Jó… - mondta lemondóan, mint aki épp most csalódott valamiben, és meg mertem volna esküdni, hogy a vonal túlsó végén bánatos boci szemeket mereszt felém - akkor csak azt áruld el, hogy helyes?
- Ramona te meghibbantál! - ujjaim görcsösen belemélyedtek a telefonom oldalába, legszívesebben sikítva rohantam volna ki az ajtón, de tudtam, hogy az sem segítene -, hogy kérdezhetsz olyat tőlem, aki éppen most vesztette el - alig pár hete - a szerelmét, hogy helyes-e az unokatestvére?! - erre Mr. Tapló ismét felkapta a fejét. Kaján vigyorra húzva a száját lehuppant a fotelbe. Pontosan oda és ugyanúgy, mint Rick. Valamiben mégis hasonlítanak…
- Gyerünk, válaszolj a szép hölgynek - bíztatott Cam. - Helyes vagyok? - hangosan felkacagott. Ugyanaz a gödröcske jelent meg az arcán, mint Rick-nek. Ezt nem hiszem el. Ha ez így fog folytatódni én kikészülök.
- Seggfej! - ripakodtam rá. - Nem te Ramy, hanem Cam.
- Ööö oké. Azt hiszem most nem is zavarom tovább a bulit. Majd beszélünk még. Szia, Shelley - és mielőtt még válaszolhattam volna kinyomott.

2012. július 7.

Szavazz Jace-re!!!! :)

Jace Wayland



Innen ismerheted:  Végzet ereklyéi sorozat
Cassandra Clare: Csontváros
                           Hamuváros
                           Üvegváros
                           Bukott angyalok városa
                           City of Lost Souls

Természet feletti státusza: Árnyvadász
ember, de angyalvér csörgedezik az ereiben és kifejezetten utálja, ha embernek hívják...tehát csak Árnyvadász

Kampányfőnökök: JACE!  Zsani és mi :)





Jace nem mindennapi, hiszen ő egy Árnyvadász. Fiatal kora ellenére, olyan tudás és erő lakozik benne, amit sokan megirigyelhetnének. Ellenfelei számára talán megtévesztő lehet kissé csontos arca, szálkásan izmos termete, de ez teszi igazi vadásszá.
  Nők sokaságát képes levenni a lábukról, mélyreható zöld tekintetével, aranyszőke fürtjeivel és a testét borító fekete rúnák segítségével. 

"És természetes szőke vagyok. Csak hogy tisztázzuk"

  Kissé makacs természet, leginkább magára hallgat, de ki az, aki ellent tudna állni egy határozott, akaraterős pasinak? Megközelíthetetlensége, szarkasztikus humora csak még ellenállhatatlanabbá teszi. Hisz ki ne akarna meghódítani egy elérhetetlen prédát? 

"Lehet a jámboroké lesz egyszer a világ, de most a beképzelteké. Mint én."




 
"Általában feltűnően jó természetű vagyok. Próbálkozz akkor, amikor nem épp italba fojtom a bánatom."





   
  Mindezek mellett a szíve legmélyén egy igazán érző lélek lakozik, aki sok mindent átélt már, és talán ezek az események kovácsolták olyanná, amilyen lett. Ám a sok negatív ráhatás épp az ellenkezőjét érte el nála. Jace egy igazi harcos, aki tűzön-vízen átgázol a szeretteiért és az elképzeléseiért. 

"Jace felhúzta a szemöldökét. – Jobb pasi, nálam?
- Előfordulhat – felelte Clary. – Tudod, elméletben.
- Elméletben a bolygó hirtelen kettéhasadhat, én az egyik felén maradhatok, te meg a másikon, és a sorsunk örökre tragikusan elválhat egymástól, de emiatt sem aggódom."

"Nincs több tettetés. Szeretlek és szeretni foglak, míg meg nem halok, és hogy ha van élet a halál után is, akkor is szeretni foglak." 

  Csajok! Itt az ideje, hogy Jace-t oda juttassuk ahová való!
 Az első helyre!!!!!!


Itt lehet SZAVAZNI!!