2012. április 15.

Keserédes szerelem - 3. fejezet


Shelley


A sötétítő résein átszűrődő Nap sugarai lágyan cirógatták bőrömet, majd egyre fentebb kúsztak, mígnem elérték a szememet is. Nem akartam még kinyitni őket, hunyorogva, zsörtölődve megfordultam. Távolabb kerültem kedvesem biztonságot nyújtó ölelésétől, de még így is éreztem karjait a derekamon. Mérges voltam a Napra, mert távolabb taszított a férfitól, akihez annyira szerettem odabújni. Ha lehet, most még nagyobb szükségem lett volna rá. Szerettem volna elfelejteni azt a rémálmot, amely egész éjszaka kísértett. Olyannyira valóságosnak tűnt, éreztem az összes fájdalmat, lelkem reccsenésétől kezdve szívem hasogatásáig.
Nem bírtam visszaaludni, de még felkelni sem állt szándékomban. Inkább hallgattam Rick egyenletes szuszogását. Évek óta ugyanezt csináltam, ha előbb megébredtem nála. Minden egyes lélegzetvételét ismertem, de ez most valahogy más volt, mint általában. Ismeretlen.
De nem érdekelt. Gondolkozni kezdtem, hogy hogyan tehetném különlegessé ezt a napot. Fogalmam sem volt róla, hogy miként, de tenni szerettem volna valamit, valami nem mindennapit. Lehet, hogy csak a lelkiismeretem keresett engesztelést, mindazért a szörnyűségért, amit álmodtam.
Tudtam, hogy Rick semmit nem sejtett éjjeli vízióimról, de én mocskosnak, koszosnak éreztem miattuk magamat, attól, hogy a gondolataimba fészkelődtek azok a borzalmas képek. Talán néhány öleléssel és csókkal kezdhetném.  Aztán… hm… - még piszkosabb gondolatok keringtek az agyamban. Éreztem, hogy a pokol bugyraiba fogok kárhozatni, de nem számított. Csinálhatnék neki valami reggelit, bár ez mégsem a legjobb ötlet, feltéve, ha nem akarom felrobbantani az egész házat… - filóztam, mert a konyhaművészet nem tartozott az erősségeim közé. Néhány egyszerűbb dolgot el tudtam készíteni, de ami kicsit is komplikáltabb egy rántottánál, azok már kifogtak rajtam. Szerencsére Rick pont az ellentétem volt. Imádott ügyeskedni - nem utolsó szempont, hogy tudott is -, és mindig valami újjal kísérletezett. Őszintén hálás voltam neki, hogy sohasem firtatta ügyetlenkedésemet, azt a néhány alkalmat leszámítva, amikor jól be tudott égetni a barátaink előtt. Olyankor mindig fülig pirultam és legszívesebben bokán rúgtam volna, bár képtelenség, mert ezeket a megjegyzéseit mindig azzal a csibész mosolyával tálalta.
Azzal a milliókat érő, rosszfiús vigyorával bármit el tudott volna adni nekem, ha ezüst tálcán mérget kínál, akkor is megittam volna… Ezzel sajnos tisztában is volt és igen gyakran alkalmazta. Bármi rosszat tett, csak jött a gödröcske és a nevető ráncok, és én teljesen elolvadtam, mint egy bödön fagyi, amit a tűző napon felejtettek. Kanalazni lehetett. És, ha mindezekhez még azt a csodálatosan tündöklő csokoládészín szempárt is hozzáadjuk, akkor kész a teljes megsemmisülés.
Szokás szerint sikerült megint elkalandoznom. Eszembe jutott, hogy reggeli után - amit feltehetőleg Ő készít majd -, elmehetnénk lovagolni. Már egy ideje nem voltunk kint, pedig az egyik legkedvesebb elfoglaltságaink közé tartozott. Felnyergeltük Blaze-t és Faith-t és kivágtattunk a mezőre, ahol vagy kellemesen ügettünk, gyönyörködtünk abban a csodálatos környezetben ahol élünk, vagy piknikeztünk és nagyokat bolondoztunk.
A rét mellett egy tiszta vizű patak csordogált. Szerettünk a közelében fogócskázni, mert mindig a vízben kötöttünk ki. Minden ruhánk átázott, hozzánk tapadt, hajunkból csöpögött a patak hideg vize, és mi mégis forró csókban forrtunk össze. Attól a szenvedélytől, ami bennünk tombolt, csodálkoztam, hogy nem forrt fel a víz, mert én belülről mindig lángoltam. Ha egy kicsit fentebb sétáltunk a patak mentén, akkor az erdő felé volt egy barlang, ahonnan eredt.
Egyik születésnapomon emlékszem, hogy Rick-től a legcsodálatosabb ajándékot kaptam, amit nő valaha kaphat férfitól. Csinált nekem egy saját vízesést, közvetlen a barlang bejárata mellett.  Fogalmam sincs hogyan, mert nem akarta elárulni, hiába faggattam. Azután sokat időztünk a zubogó vízfüggöny alatt. Órákat tudtunk alatta ücsörögni, akár szavak nélkül is, néztük az előttünk zúduló víztömeget, ami elszigetelt minket az átlagos hétköznapoktól, és elrepített bennünket a saját, kis külön világunkba.
Tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes helyszínt a mai naphoz. A vízesésem megfelelő helynek bizonyult egy ilyen különleges alkalomhoz. Úgy döntöttem, ma férj és feleség leszünk. Nem kellett pap, tanuk, hozzátartozók. Csak mi ketten.
- Szerelmem - suttogtam, mert hömpölygött bennem az adrenalin. Az iménti tervem annyira felcsigázott, hogy nem bírtam magammal. Mielőbb indulni akartam.
- Mi a baj kincsem? - hallottam anyám álmos nyöszörgését.
Jesszusom! Ekkor tudatosult bennem, hogy mit keres anya az ágyunkban? És hol van Rick? Egyből kipattant a szemem és felültem az ágyon. Sietve körbe pásztáztam a szobán, de sehol nem láttam. Zihálni kezdtem, mint egy űzött vad, aki csapdába esett és nem tudja, merre van a kiút.
- Hoo… Hoool van - dadogtam feszülten - Rick?
- Jajj, édes drágám! - sóhajtozott anyu, miközben megdörzsölte álmos szemeit, homloka aggodalmas ráncba szaladt. Sejtettem, hogy ez semmi jót nem jelent.
- Hol van?! - ordítottam rá ingerülten. Nem akartam, de nem bírtam a feltörni készülő feszültséggel. Valami nem volt rendjén, tudtam. Látni akartam Rick-et, muszáj volt. Az után a szörnyűséges álom után… - Nem álom volt? - kérdeztem kétségbeesetten. Könnyeim sorra indultak útnak végig csordulva arcom domborzatán, mint a vízesésem.
- Milyen álom? - kérdezte anya még mindig nem értve engem. Feszengve beletúrt méz szőke hajába, amit az éjszaka kissé megviselt.
- Azt álmodtam, hogy összekaptunk Rick-kel és pár órával később egy rendőr közölte velem, hogy… - elcsuklott a hangom. A felismerés villáma hasított belém, hát mégsem álmodtam.
Hosszú percekig tartó zokogásban törtem ki. Felhúztam lábaimat, átkulcsoltam és a térdemre hajtottam a fejem. Hosszú, mélybarna hajzuhatagom előre hullott, de nem zavartattam magam, hagytam, hogy a szememből csordogáló sós folyadék eláztassa.
Anyu gyöngéden magához vont, egyre csak azt sulykolta belém, hogy Semmi baj, minden rendben lesz. Szerettem volna neki hinni, de nem ment. Hiszen már soha semmi nem lesz a régi. Újdonsült tervem úgy hullott darabjaira, mint az életem. Az éjszakával együtt elszállt az utolsó reményem is.
A telefonom fejfájdító csörgése szakított ki az önsanyargatásból. Annyi erőt sem éreztem magamban, hogy felálljak és kinyomjam. Anyu megelőzött. Felém nyújtotta a készüléket.
- Jake az - jelentette ki.
- Nem akarok senkivel sem beszélni - feleltem dacosan. Pláne nem a szerelmem legjobb barátjával. Mit mondhattam volna neki? El akartam bújni a világ elől, mint egy remete.
A csörgés abbamaradt, majd néhány másodperccel később újra vad villogásba kezdett, végül megszólalt a csengőhangom is, amit ebben a percben átkozni tudtam volna, hiszen még ez is Rá emlékeztetett. Galway girl. Kedvenc filmem legmeghatóbb jelenetének aláfestő zenéje, még Rick állította be nekem. Tudta mennyire szeretem, sőt esős, összebújós estéinken sokszor el is játszotta nekem a gitárján. Most viszont az eddig oly kedves dallam minden hangja fájdalmas éket vert szívembe. Nem bírtam tovább hallgatni, ennél már az is jobbnak bizonyult, ha beszélek Jake-kel.
- Jake - leheltem erőtlenül a telefonba.
- Shelley! Annyira sajnálom - éreztem hangjában a fájdalmat. Tudtam, hogy türtőzteti magát miattam, erősnek akart látszani, de annyi év ismertség után ismertem már annyira, hogy tudjam mit is érez valójában.
- Én is - feleltem kurtán. Nem vele volt bajom, de ennél hosszabban nem tudtam válaszolni.
- Felfoghatatlan! Egyszerűen nem tudom elhinni. Pár perccel a baleset előtt még sugárzott a boldogságtól, rólad áradozott. Soha életemben nem láttam még annyira felszabadultnak, mint akkor. Ragyogott a tekintete, teljesen be volt sózva, alig bírtam leültetni néhány percre, hogy beszélgessünk. Nem bírt a hátsóján maradni, csak fel-le járkált és ömlöttek belőle a szavak - fakadt ki Jake. Ez az információ áradat annyira ledöbbentett, hogy nem bírtam megszólalni, pedig millió kérdés merült fel bennem.
- Nálad járt? - kérdeztem végül bizonytalanul.
- Igen… - a hangja hirtelen elkomorodott - aztán hozzád indult, de már nem ér… - elharapta az utolsó szavát.
- De már nem érkezett meg - fejeztem be helyette.
- Beszélnünk kell Jane. Személyesen - mondta színtelen hangon. Valami fontos dologról lehetett szó, mert csak kivételes helyzetekben hívott Jane-nek.
- Mikor? Átjössz vagy átmenjek hozzád? - kérdeztem tőle, őszintén reméltem, hogy felajánlja, hogy majd ő átugrik hozzám, mert egyik porcikám sem kívánta elhagyni a házat. Az egyet jelentett volna azzal, hogy élek, én meg határozottan nem akartam élni. Vegetáltam.
- Gyere át te, ha nem gond, mert elromlott az autóm, épp a szervizben van.
Remek. A világ összeesküdött ellenem - ezt határozottan éreztem.
- Oké, akkor megyek én. Ha egy óra múlva ott vagyok az jó neked? Nem zavarok? - kérdeztem reménykedve abban, hogy de igenis zavarom, ám nem így történt. Semmi dolga nem volt, így hát megegyeztünk, majd elbúcsúzott és letettük a telefont.
Anyu kérdőn nézett rám. Elmeséltem neki, hogy miről beszélgettünk Jake-kel. Láttam rajta, hogy megörült annak, hogy kénytelen leszek elhagyni önkéntes száműzetésem helyszínét. Felajánlotta, hogy elfurikázz odáig, de nem fogadtam el. Ha már mindenképp muszáj mennem, akkor inkább egymagam megyek.
Letusoltam, belebújtam a farmerembe és egy fekete inget kerestem. Be kell szereznem néhány sötét ruhát - állapítottam meg ruhatáram láttán. Leginkább színes, vidám rongyaim voltak, most viszont határozottan éreztem, hogy valami komor színre vágyom, nem csak a hagyomány miatt. Lelkivilágom tükröződni látszott külsőmön is.

Leengedtem a kocsi ablakát, hagytam, hogy a friss, tavaszi szellő beletépjen rakoncátlan tincseimbe, felborzolva őket. Egy hűs fuvallat kellemesen cirógatta végig, felhevült tarkómat, fagyos érintése andalítóan hatott átforrósodott bőrömre. Észre sem vettem, hogy azon az útszakaszon járok, ahol a baleset történt. Szívem akaratlanul is összeszorult. A hurok - mely pár órája kínzó béklyóba fogta -, köré tekeredve ismét feszülni kezdett, sajgó lüktetésre bírva a bevarasodni készülő hegeket. Bilincsem rozsdás lánca minden dobbanással egyre fájdalmasabban vájt bele. Kényszerítettem az elmémet, hogy ne gondoljon semmire, csak hajtson tovább. Feltett szándékomban állt a visszaúton megállni ott és körbenézni, noha tudtam, hogy amire készülök, az felér egy öngyilkossággal, de nem számított. Minden érdekelt, amihez egy kicsi köze is volt, lehetett az bármi. Hisz Jake-hez is ezért mentem.
Leparkoltam az öreg, téglából készült tömbház előtt, ahol Jake lakott. A bejárat felé indultam, bepötyögtem a kapucsengőn a Jake lakásához tartozó hívószámot, majd egy pityegés jelezte, hogy kinyitotta a kaput. A lépcső felé vettem az irányt. Lift helyett, inkább ezt választottam, mert az előbbi túl gyors lett volna, nem voltam még felkészülve a beszélgetésre, ami rám várt. Összeszorult a gyomrom, idegességemben remegett kezem-lábam.
Még így is rettentően gyorsan felértem a negyedik emeletre. Mielőtt bekopogtam volna vettem egy mély lélegzetet, ökölbe szorított kezemet lendíteni készültem, mikor kinyílt előttem a cseresznyeszín ajtó.
Jake oroszlánsörénye - mert én így neveztem szőkés-barna bozontját, mely valódi sörényként ölelte körbe kisfiús arcát - rendetlenül meredezett össze-vissza. Máskor mindig különös gondot fordított hajkoronájára, igyekezett úgy beállítani, mintha a szél borzolta volna egy irányba. Nem értettem mire jó ez, de állítása szerint a csajok többsége erre bukik, na meg arra a vakítóan kék szempárra, amivel az ég megáldotta őt. Kisfiús arcát némi borostával ellensúlyozta, így az összhatás igazán macsósra sikeredett.
Az a férfi, aki most állt velem szemben csak halovány árnyéka volt annak, akire emlékeztem. Zafírkék íriszei ködösen figyeltek, bababőrét a fájdalom okozta mély barázdák szántották keresztül. Fájdalmas pillantásával rám meredt, egy gyönge, erőltetett mosoly kíséretében betessékelt.
- Foglalj helyet Shelley - mondta érzelemmentes hangon és a szürke, bőrkanapé felé mutatott, mely a nappali közepén állt.
- Köszönöm. Miről akartál beszélni velem? - érdeklődtem. Torkomban egyre nagyobb gombóc formálódott, míg leültem.
- Úgy érzem, jogod van tudni mindent, amit Rick mesélt nekem tegnap.
- Megrémítesz.
- Nem áll szándékomban, ne haragudj, csak annyira nehéz. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Ezeket nem tőlem kellett volna megtudnod, hanem Tőle. Viszont ez már lehetetlen és tartozom neki annyival, hogy tudj mindarról, amire készült. Az álmairól…
- Jake! Vágj bele, mert gyomorfekélyt kapok. Fogalmam sincs, mit szeretnél, és ez idegességgel tölt el - magyaráztam neki, mert szerettem volna túlesni ezen a társalgáson.
- Rendben - felelte. Lesütötte szemét, egy ideig csöndben maradt. Láttam rajta, hogy azon agyal, hogyan is kezdhetné.
- Csak vágj bele - bíztattam végig simítva szálkásan izmos karján, amit egy szürke, farmering fedett.
- Tegnap reggel átjött hozzám. Sugárzott belőle a jókedv, a szája szinte a füléig ért, egyetlen percre sem konyult le, mintha úgy faragták volna az arcára. Elmesélte, míg aludtál és téged figyelt, rájött, hogy nem várhat tovább.
- Mivel? - vágtam közbe ingerülten. Nem bírtam, hogy Jake olyan lassan, minden szót megfontolva ejt ki. Szomjaztam az új információkra. Tudni akartam kedvesem utolsó napjának minden apró részletéről.
- Már nagyon régóta kereste a megfelelő pillanatot, hogy megkérje a kezedet. Elmesélte, hogy mióta megismert téged kölyökként, tudta, hogy egy nap te leszel a felesége. Ezért kissrác kora óta mindig félre tette a zsebpénzét. Jegygyűrűre…
Éreztem, hogy a szoba kavarog velem, mintha csak egy hullámvasúton ültem volna liftezett a gyomrom. Hogy lehettem ennyire önző? Miért nem tudtam befogni a számat? Ha csak egy kicsit is körültekintőbb vagyok, még most is élne. A gondolatok örvényként kavarogtak bennem.
- Miután sikerült összespórolnia a megfelelő összeget, elkezdett tervezgetni - Jake hangja biztonságot nyújtó karként húzott ki gondolataimból. - A munkahelyünkön szinte állandóan rajzolt. Szeretett volna megalkotni egy egyedi eljegyzési gyűrűt, olyat amilyen senki másnak nem lehet, csak Neked. Végül sikerült megrajzolnia a tökéletes karikákat. Azután megkereste a megye legjobb ékszerészét és elkészíttette vele a tiédet. Magának direkt nem csináltatott. Babonából. Csak azután akart, miután te igent mondtál neki.
Hát persze a gyűrű! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! Tervezett nekem egy sajátot, olyat, ami a világon senki másnak nincs, csak nekünk. Istenem!  Hogy lehettem ilyen hülye? Hogyanis feltételezhettem róla azt, hogy nem akarja megkérni a kezem? Vak voltam, nem láttam az orromnál tovább, pedig ismerhettem volna annyira, hogy tudjam, hogy még ezt is egyedi módon szeretné megtenni. A zsebemhez kaptam, oda rejtettem a karikát, amit a hadnagy hozott el még az előző este.
- Ez az? - kérdeztem felmutatva a fehéraranyból készült csodát. - Ezt tervezte nekem? - csuklott el a hangom. A sírás az elmúlt néhány órában hűséges társammá avanzsált.
- Igen. Ez az.
- Biztos vagy benne?
- Halálosan. Jajj, ne haragudj, ez hülyén jött ki - szabadkozott Jake.
- Semmi gond - feleltem kurtán, még mindig nem tértem magamhoz az imént hallottaktól. Egész végig azt gondoltam, hogy az összezörrenésünk után ment el egy ékszerészhez és az én unszolásomra vett egy gyűrűt, de nem. Ő ugyanazt akarta, mint én. Már évek óta tervezgetett.
- Nagyon jól az emlékezetembe vésődött, hisz én őrizgettem neki már egy ideje. Nem tudta hol rejthetné el, így rám bízta. Ezért jött át hozzám. Shelley nézz rám! - emelte fel az államat mutatóujjával. - Boldog volt! Nem haragudott rád! Hinned kell nekem! Nem miattad halt meg.
- Ez hazugság! - kaptam el a fejemet, újra a gyűrűt kezdtem mustrálni. Nem akartam felhúzni, sokkal jobb tervem akadt vele.
- Nem az. Mikor átjött vigyorogva mesélte, hogy egy rugóra jár az agyatok, és, hogy te, szó szerint idézem: olyan aranyos volt, mikor kiakadt, annyira szeretem mikor morcos, legszívesebben ott helyben felcibáltam volna az emeletre. – Rick megjegyzése hallatán elpirultam. Őszintén mertem remélni, hogy a hálószoba titkainkat nem fecsegte ki.
Jake-nek sikerült mosolyt varázsolnia az arcomra, még ha az csak rövid ideig is tartott, hálás voltam neki.
Jake főzött egy kávét és még hosszú órákon át beszélgettünk, felelevenítettük a közös emlékeket. Már nem is emlékeztem, hogy mennyi őrültséget csinált a mi kis csapatunk. Olyan távolinak tűnt a boldogság. Mintha mindazok nem is velem történtek volna. Mintha valaki másnak az élete lett volna, pedig az enyém volt. Az összes őrültség, amit tettünk. A barátainkkal töltött kirándulások, túrák, vacsorák és millió más, fantasztikus élmény. Jól esett kicsit kiszakadni depressziómból, noha tudtam, hogy nem maradhatok Jake-nél a végtelenségig, előbb-utóbb szembe kell néznem a magány zord tényével. Fel kell hívnom Martha-t, nem bujdoshatok előle egy örökké valóságig. Aztán még sorra válaszolnom kell a tegnap óta érkezett SMS-ekre is, illetve találkoznom kell Ramonával is. Ramona volt a legeslegjobb barátnőm és már vagy húszszor hívott. Elképzeltem, ahogy halálra aggódja magát miattam, fel-le járkál és az őrület határán van.
Hirtelen olyan erőt éreztem magamban felszabadulni, amire nem számítottam. Mindenek előtt el akartam intézni valami fontosat, de ahhoz kellett a barátnőm is…

Jake-től elbúcsúzva Ramona felé vettem az irányt, de előtte még meg kellett állnom ott, ahol a baleset történt. Kicsit odébb parkoltam le vén tragacsomat, így maradt időm gondolkozni, míg odaértem. Hiába próbáltam, sehogy sem bírtam rájönni, hogyan váltam a világ legboldogabb emberéből élőhalottá. Azelőtt minden egyes percet az Ég legcsodálatosabb ajándékának tartottunk, és igyekeztünk a lehető legjobban kihasználni. Miért van az, hogy amit egyszer nekünk adtak, egyik pillanatról a másikra visszaveszik? A Sors kegyetlen játékot űzött velem… velünk. Nem értem, mi volt ezzel a célja, azt végképp nem, hogy ettől nekem miért lesz jobb? Soha senkit nem fogok már úgy szeretni, mint Őt. Egyetlen férfi sem léphet a helyébe… Pedig annyira szerettünk volna egy kisbabát. Nagyszerű apa lett volna belőle - az előttem játszódó filmből, mely a már soha meg nem történő életemet vetítette le -. A valóság vasmarka tépett ki. Ott álltam azon a helyen. Láttam a lábam alatt futó féknyomokat, melyek sötétre színezték az aszfaltot, örök nyomot hagyva egy tragikus balesetről. Bár senki nem fogja tudni, hogy valamikor ott ért véget egy ember élete, csak én.
Egyre közelebb sétáltam az út pereméhez, oda ahol Rick kocsija átszakította a szalagkorlátot. Csak egyetlen lépés választott el Tőle, de nem tudtam megtenni, nem tehettem meg. Akkor megszegtem volna a cseresznyefa alatt tett ígéretemet és nem akartam még nagyobb csalódást okozni neki.
Az eddig kellemes fuvallat egyre szédületesebb vágtába kezdett, belekapva a hajamba, vadul cibálni kezdte, mintha csak egy zászló lett volna. Örvényként hullámzott mögöttem. Félelmetes dörgés rengette meg az egész tájat, felnézve láttam, ahogy sötét felhők tornyosultak az égen, majd egy kövér esőcsepp landolt a homlokomon, végig gördülve arcomon. Az elsőt még egy követte, mígnem egyre több és több hullott felém. Mielőtt Ramonához indultam volna, erőt vettem magamon és lenéztem. Láttam az alattam tátongó félelmetes mélységet. Fájdalom hasított a halántékomba és a hátam mögül fékcsikorgásra lettem figyelmes, hallottam a gumi félelmetes sikítását. Odafordultam és megpillantottam egy elszabadult Toyotát, amint az egyre csak közelített hozzám. A sofőr már nem tudta uralni, az autó önálló életet élt. Lábaim vascövekként süppedtek a talajban, mozdulni sem bírtam.
Figyeltem az egyre közeledő járművet, mikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem megremegtem, de képtelen voltam lehunyni a szememet. A következő pillanatban átsuhant rajtam a motorháztető, és egy szempillantásnyi időre láttam Ő-t. Rick volt a volán mögött, rémült arcán kétségbeesés tükröződött, de nem maradt időm elemezni, mert ezután a kocsi átszakította a szalagkorlátot, majd bukfencezve gurult le a sziklás hegyoldalon egészen addig, míg végül meg nem állt egy réten.
- NEEE! - ordítottam, majd zokogva rogytam össze. Belemartam a nedves talajba, hajam csatakosan tapadt homlokomhoz, de nem érdekelt. Kínzó fájdalmat éreztem a lelkemben. A Sors keserédes ajándékot adott. Átélhettem szerelmem utolsó perceit, amit senkinek nem kívánnék, még a legnagyobb ellenségemnek sem. Szörnyű volt. Hosszú perceken át mozdulni sem bírtam, elázva, remegő testtel feküdtem a földön. Sáros ujjaimmal letöröltem szilajul tajtékzó könnyeimet. Az ég velem együtt sírt…

2012. április 11.

Keserédes szerelem - 2. fejezet

Shelley


- Shelley! Kicsim! Kérlek, ébredj fel! - hallottam valahonnan a távolból édesanyám hívó szavait.
Nem akartam kinyitni a szemem. Még nem. Az túl fájdalmasnak tűnt. Szerettem volna visszamenni a rétre. Rick-et akartam, bármi áron. Tudtam, amint kinyitom a szememet, szembesülök a kínzó jelennel, arra pedig nem álltam készen. Talán soha nem is fogok.
Menekülni akartam, de hiába. Anyu a vállamnál fogva rázogatni kezdett, ám még ekkor sem reagáltam, konokul ragaszkodtam a sötétségemhez. Sikertelen próbálkozásai után azt hittem végre feladja, mert hallottam távolodó lépteinek zaját. Nemsokára visszatért. Hirtelen egy erős, szúrós, szeszes szag kúszott az orromba, gonosz kígyóként egyre bentebb vándorolt. Nem bírtam tovább és megtörtem. Fénysebességgel pattant fel szemhéjam. Hosszú órák óta először nem a bánat miatt szökött könny a szemembe. Még a fejem is belesajdult anyám jól sikerült akciójába.
- Ezt miért kellett? - kérdeztem némi éllel és keserűséggel a hangomban.
- Shell! Végre! Már annyira aggódtam érted! - szemeiben vízcseppek csillogtak, miközben magához vont, olyan szorosan, hogy azt hittem összeroppant, de nem szóltam neki. Nem akartam még jobban elkeseríteni. Nem tudnám elviselni, ha még egy szerettemnek fájdalmat okoznék, éppen elég eltűrnöm azt a tényt, hogy miattam halt meg Rick. Rick… ő szólított Shellnek, ehhez senki másnak nincsen joga, még a tulajdon anyámnak sem! De hasztalan próbálkoztam szóra nyitni a számat, az meg sem mozdult. Még mindig nem tudtam kimondani a nyilvánvalót.
- Jól vagy kincsem? - kérdezte riadtan a kanapé mellett térdepelő, csodálatos asszony, akinek az életemet köszönhetem. Ami ebben a percben, romokban hevert és meggyőződésem volt, hogy úgy is marad, ameddig nem követem Rick-et a domb túloldalára. - Jól érzed magad? Ne hívjak orvost? - folytatta tovább a faggatásomat, miközben hosszú, kecses ujjaival a hajamat igazgatta.
- Ne hívj! - nyögtem tiltakozva. Már csak az hiányozna. Egy okoskodó orvos, aki megmagyarázza, hogy mekkora szükségem lenne egy pszichológusra, a történtek feldolgozása végett. Még mit nem! - Rendben vagyok.
- Ennek örülök, de lehet mégiscsak ki kéne hívni Dr.Luis-t, hiszen elájultál… - aggodalmaskodott tovább. - Az én lelkem megnyugodna, ha megvizsgálna valaki.
- Anya, kérlek! - emeltem égnek a szememet, kitéptem kezemet az övéből, és a kanapé felé fordultam. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem ide, mert az utolsó, amire emlékeztem, az az, hogy az ajtóban álltam a hadnaggyal, amikor elolvadt a világ. - Nincs szükségem orvosra. Egyszerűen csak egy kis magányra vágyom! - hazudtam.
Igazából pocsékul éreztem magamat. A fejem zsongott, a szívem össze-visszakalapált. Fájt mindenem. Még lélegezni is fájt, de nem akartam bevallani. Egyedül akartam lenni, hogy az önsajnálat mélyére süllyedhessek, hogy fesztelenül kisírhassam a bánatomat. Gyászolni akartam! Semmi szükségem nem volt nézőközönségre, elvégre is a gyász nem egy előadás, amire jegyeket lehet foglalni és a díszpáholyból sajnálkozva nézni. Nem akartam mások szánakozását hallani és látni sem.
- Sajnálom! - bukott ki anyámból párhuzamosan a sírással. - Sajnálom Shelley, hogy elvesztetted Rick-et, sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni, miközben a szívem majd meg hasad, ahogy látom a gyötrelmedet. Sajnálom - csuklott el a hangja.
Erről beszéltem. Ez az, amire a legkevésbé szükségem volt. Még a saját fájdalmammal sem voltam képes megbirkózni, nem hogy még az anyáméval is. Haragudtam rá, mert kimondta azt, amire én nem voltam képes, hogy Ő már nincs többé. Ez hazugság! Hisz megígérte, hogy örökké velem marad! Ekkor a zokogás hullámként söpört át rajtam, megrázva a testem, végül felszínre tört belőlem. Nem bírtam visszafojtani. A testem úgy rázkódott, mintha áramot vezettek volna belé. Éreztem hosszú, szőke hajú angyalom védelmező karjait a derekamon. Szembe fordultam vele. Türkiz szemeit ugyanúgy könny áztatta, mint az enyémet. Összeborultunk, és hosszú perceken keresztül némán vigasztaltuk egymást. Néha végig simított loboncomon.
- Ó Shell! - már megint így hívott, ettől csak még jobban kezdtem sírni. A francba, nem akartam fájdalmat okozni neki. - Bármit megadnék, hogy boldognak lássalak, hogy visszakapd őt. Akár az életemet is odaadnám, csak, hogy újra nevetni lássalak. - Szavai savként mardosták már amúgy is megtépázott lelkemet. Nem akartam, hogy ő is rosszul érezze magát miattam, de hiába akartam nem tudtam parancsolni a felszínre ömlő érzelmeimnek, amik úgy törtek elő belőlem, mint forró, égető láva a szunnyadó tűzhányóból. Ahogyan a vörös, bugyogó folyadék elpusztított mindent, ami az útjába került, úgy döntött romba és pusztított a saját fájdalmam is. Minden, ami előtte szép volt, élettel teli, az mostanra kopár szikársággá változott.

Pár órával később elfogytak a könnyeim, legalábbis egy rövidke időre, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy kijátsszam anyámat. Tudtam, hogy sietnem kell, mielőtt bekövetkezne a következő kitörés, mielőbb meg kellett nyugtatnom a nőt, aki felnevelt, és mindig is törődött velem. Bár megígérte, hogy este még átjön és megnézi, hogy rendben vagyok-e, de ebben a percben nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz később, görcsösen kapaszkodtam a jelenbe, abba a pár órába, amikor önsajnálatba burkolózhatom, és fesztelenül zokoghatok.
Pechemre - legalábbis most úgy éreztem, hogy nem túl jó - a szüleim a mellettünk lévő farmon éltek. Gyalog kábé 10 perc volt az út a két ház között, kocsival még gyorsabb. Normális esetben repestem az örömtől, hogy akkor látogatom meg őket, amikor csak kedvem szottyan, de most inkább tűnt átoknak, mintsem áldásnak.
- Szia, kicsim, este jövök - mondta anyu az ajtóban állva - pihenj egy kicsit! - azzal behúzta maga mögött az ajtót.
Egyedül maradtam, de mégsem voltam tőle boldog, pedig idáig erre vágytam. Mihez kezdjek? Annyira sivárnak és üresnek tűnt az egész ház. Nem tudtam magammal mit kezdeni.
Körbejártam a nappalit, a konyhát. Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, de ez sem segített. Fejben valahol máshol jártam, egy másik világban. Újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet, amint Rick és én összebújva ülünk a fa tövében, miközben ő a hajamat babrálta. Annyira valóságosnak tűnt az egész, nem lehetett álom. Éreztem érintésének forróságát, a csókja hevességét. Éreztem! De ha nem álom volt, akkor mi? Akárhogyan törtem is a fejemet nem tudtam rájönni. Felöltöztem és lementem a lépcsőn, pont úgy, mint reggel, de most nem csapta meg az orromat a rántotta frissen sült illata, és a lépcső aljánál senki nem várt rám. A sírás ismét rázni kezdte a testem, nem tudtam abbahagyni. Ekkor valaki csöngetett. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy nem hallottam mikor érkezett látogatóm. Nem akartam ajtót nyitni, egyedül akartam lenni, de zaklatóm kitartónak bizonyult. Folyamatosan nyomva tartotta a csengőt, amitől a fejem majd szétrobbant, mintha kalapáccsal ütötték volna. Kénytelen voltam ajtót nyitni. A hadnagy állt velem szemben.
- Jó estét Ms. Campbelle! Elnézést a zavarásért, de… - kezdte mondandóját, ám mielőtt folytatni tudta volna, félbeszakítottam.
- Hadnagy úr! - szólítottam meg, hisz még azt sem tudtam, hogy hívják. - Ne haragudjon, de egyedüllétre van szükségem, kérem ne most.
- Sajnálom, megértem. Csak két percre ugrottam be, hogy átadjam ezt Önnek - tartott felém egy átlátszó műanyagzacskót. Egy fénykép volt benne rólam és egy gyűrű. Nem tudtam mire vélni. Mielőtt megszólalhattam volna, a rendőr megelőzött. - Ezeket Rick Frewen-nél találtuk. A fotó a kezében volt, valószínűleg azt szorongatta… öhm… utolsó perceiben. A gyűrű pedig a zsebében volt. Úgy véltünk, hogy Önt illetik meg ezek a tárgyak.
- Köszönöm - feleltem. Erősnek akartam látszani, de belülről, ha lehetett még inkább összetörtem. Megmaradt szívem darabjába minden egyes szó, ami a hadnagy szájából elhangzott, hosszú, lángoló szögként fúródott bele. Sikerült összeraknom a képet, és immáron biztos voltam benne, hogy én öltem meg. Miattam kellett meghalnia. Ezt a terhet örökké magamon fogom hurcolni, mint mázsás súlyt. Nagyobb büntetést el sem tudtam képzelni ennél. Ehhez képest a halálom megváltásnak tűnt. Úgy leélni egy életet, hogy minden percben az jár a fejemben, hogy megöltem azt, akit szerettem, méltó büntetésnek bizonyult számomra. Szenvedni akartam, mert megérdemeltem. Sőt ennél még többet is.
- Jól érzi magát, hölgyem? - érdeklődött az egyenruhás férfi.
- Igen. Köszönöm. - feleltem, bár minden szavam ugyanolyan hazugság volt, mint amikor anyámnak mondtam ugyanezt. - Csak szeretnék egyedül lenni, ennyi az egész.
- Akkor én nem is zavarom tovább. Ha bármi gondja vagy kérdése van, hívjon nyugodtan. - Átnyújtotta a névjegyét. Mark Todd, ez a név szerepelt rajta. - Viszontlátásra!
- Köszönöm! - kiáltottam utána, mielőtt még beszállt volna a járőr kocsiba. Mark bólintott egyet, azzal kifarolt a ház elől.
Megint egyedül maradtam. A kezemben szorongatott zacskóval a kanapé felé indultam. Kihúztam először a saját fotómat és nézegetni kezdtem. Bűntudatom az eddigieknél is jobban izzott. Rick még a haláltusája közben is rám gondolt. Szeretett, ő mindig is szeretett. Annyira jó ember volt, nem érdemeltem meg.
Tekintetem a gyűrűre vándorolt. Félve kivettem és hosszú perceken keresztül csodáltam. Káprázatos volt, még soha életemben nem láttam hozzá foghatót. Egyszerű, de mégis sokat mondó. A fehéraranyból készült karika tetején egy kiemelkedő félszívet formázó motívum tekeredett, közepén egy apró igazgyönggyel. Belsejébe finom, cikornyás betűkkel annyi állt:
Shell & Rick
Most már teljesen biztos voltam benne, hogy én öltem meg. Ha nem meséltem volna neki a hülye álmomról, ha nem vágtam volna a fejéhez, hogy még nem kérte meg a kezemet, talán még most is élne.
Megkaptam, teljesült az álmom. A gyűrű az enyém, de a gazdáját elvesztettem. A sors megadta nekem, amit annyira akartam, hiába tudtam most már, hogy egy fémdarab nem tesz boldoggá, késő volt.
Újra és újra lejátszottam magam előtt a balesetet: Ugyan nem láttam, de sikerült összeraknom Rick utolsó perceit. Láttam, amint boldogan hajt hazafelé, majd megcsúszik, átszakítva a szalagkorlátot lefordul a hegyről. Vajon tudta, hogy meg fog halni? Vagy reménykedett?
A fotó alapján éreztem, hogy tudta mi vár rá. Ő még ott is rám gondolt és nem magára. Jaj, Istenem, úgy szeretném magamhoz ölelni, beletúrni sűrű, sötét hajába, ami mindig olyan rosszfiússá varázsolta tökéletes vonalú arcát. Szerettem a kétnapos borostája nyújtotta csiklandós érzést, amikor egymáshoz ért arcunk. Hiányzik.
Rick-ről való álmodozásomat anyu szakította félbe. Hallottam cipője kopogását az öreg fapadlón, amint belépett a házba. Megcsókolta fejem búbját és leült velem szemben.
- Jaj, kicsim! Sejtettem, hogy ha elmegyek, megint sírni fogsz. Nyugodj meg, itt vagyok veled - magához ölelt, fejemet mellkasába fúrtam és hagytam, hogy, ha lehet, még több érzelem csorduljon ki belőlem. Abban a percben úgy éreztem, hogy sós könnyeim soha nem fognak elfogyni, pedig a szemem már égett és fájt, de nem foglalkoztam vele.
Miután sikerült valamelyest lehiggadnom, elhúzódtam madárcsontú édesanyám melegséget nyújtó öleléséből. Megmutattam neki a markomban szorongatott gyűrűt.
- Miután elmentél a hadnagy meglátogatott és nekem adta ezt a gyűrűt, meg egy fényképet, amit… amit az utolsó perceiben szorongatott - felemeltem a rólam készült fotót is, átnyújtottam anyunak.
- Ez a gyűrű álomszép Shelley - súgta, miközben szeme párásan csillogott. Tudtam, hogy miattam tartja magát. - Rick nagyon szeretett téged.
- Igen… nem érdemeltem meg.
- Ne butáskodj kincsem! Ti egymásnak voltatok rendelve… - bíztatott, nem tudhatta, hogy mindhiába. Soha nem fog tudni meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a bűnös.
Mégis ez történt…
- A sors kiszámíthatatlan. Neki ennyi volt megírva. Tudod, mindenki addig marad az életünkben, ameddig szükségünk van rá. Rick-nek ennyi volt szánva.
- A sors kegyetlen! Nekem kellett volna meghalnom! - szakadt ki belőlem. Tudtam, hogy minden szavam szíven találja anyámat, de nem tehettem semmit. Kimondtam, amit éreztem. Muszáj volt.
- Ne mondj ilyet, ezt ő sem akarná! És annak sem örülne, ha így látna téged.
- Azt senki ne várja tőlem, hogy tapsikolva ugráljak és dalolásszak örömömben! - immár kiabáltam, pedig anyu nem ezt érdemelte, de rajta töltöttem ki minden fájdalmamat.
- Nem is kívánja senki, hogy örülj ennek. Sajnálom - sütötte le szemét megbánóan. A fenébe! Shelley Jane Campbelle ehhez aztán értesz! Megbántani azokat, akik az életedet jelentik! - Beszéltem Martha-val. Pénteken lesz a temetés.
Ez hihetetlen! A reggel még mellettem feküdt, vidámak voltunk. Beborította egész testemet kellemes csókjaival, reggelit készített. Most meg arról beszélünk, hogy mikor helyezik be egy gödörbe! Anyám szavai hidegzuhanyként értek. A temetéssel véglegessé tette számomra, hogy fikarcnyi esélyem sem maradt arra, hogy még visszajön. Valahol mélyen még bíztam benne, hogy nem ő ült a kocsiban. Tudtam, hogy őrültség, de úgy könnyebbnek tűnt az egész, mert az nem lehet, hogy soha többé nem lépi át azt a küszöböt.
- Martha… - leheltem halkan. Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogyan fogok szembe nézni Rick szüleivel. Nem tudtam mit mondhatnék nekik. Szégyelltem magam. Hogyan is mondhattam volna el, hogy mi történt? Hogy miattam vesztették el egyetlen fiúkat, akit annyira imádtak. - Képtelen vagyok felhívni.
- Tudom kicsim, de most nem is kell. Beszéltem vele, elmagyaráztam neki mindent, és ő sem várja el, hogy ilyen állapotban felhívd - nyugtatgatott tovább szőke őrangyalom.
- Anyu, miért vagy velem ennyire jó? - néztem rá kérdőn, mert nem értettem, miért védelmez egy gyilkost, még ha az a saját lánya is. - Nem érdemlem meg.
- Ne beszélj csacsiságokat! - korholt le.

Azután még sokáig beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt, én meg hallgattam. Jól estek szavai, segítettek elterelni a figyelmemet. Amíg hallgattam andalító hangját, nem gondoltam Rick-re. Sikerült száműznöm őt egy rövidke időre.
Az egész napos stressz és sírás nagyon kimerített. Szemhéjam ólomsúlyként nehezedett íriszemre. Nagyokat pislogtam, hogy ne aludjak el, mert nem akartam megint egyedül maradni a fájdalmammal, de végül az álommanó legyőzött. Megadtam magam.

2012. április 10.

Keserédes szerelem - 1. fejezet

Shelley


Annyira idióta vagyok! Nem akartam megbántani Ricket, de kijött belőlem. Nem tehetek róla, hiszen annyira valóságos volt az a rohadt álom. Ahogy ott állt az oltár előtt abban az elegáns, fekete öltönyben, elől összekulcsolt kézzel és mellette Jake. Én meg apuba karolva lépkedtem egyre közelebb a boldogság felé. Alig bírtam leküzdeni a könnyeimet, hogy ne rontsam el a sminkemet, de Isten lássa lelkemet, az sem érdekelt volna, ha a mező közepén farmerben esküszünk meg, csak örökre magaménak tudhassam.
Hol lehet? Már nagyon régen elment. Azóta minden egyes perc súlyos lassúsággal vánszorgott, ólomból készült láncokat vonszolva maga után. A szívem összevissza vert, idegesség hullámai borzolták az idegeimet. Rossz előérzetem támadt, de elhessegettem őket. Szimpla paranoia - ezzel nyugtattam magam. Korábban még soha nem vesztünk ennyire össze, de hozzá kell szoknom, mert, ha összeházasodunk, biztosan lesznek további összezörrenések az életünkben és, ha én mindegyiktől így kikészülök az nem lesz jó, diliházban fogok kikötni.
Leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, de nem bírtam két percnél tovább nézni, így inkább kinyomtam, és mint a mérgezett egér fel-le járkáltam a szobában, míg kerekek csikorgását nem hallottam. Abban a percben a remény szikrája visszaköltözött belém, újjáéledt, mint Főnix a hamvaiból.
Néhány másodperc alatt elképzeltem, amint belép az ajtón a nyakába borulok, és amennyiszer csak lehet bocsánatot kérek. Elvégre is mit számít egyetlen papír? Anélkül is élhetünk boldogan.
Miért nem jön végre? - filóztam. - Már rég be kellett volna jönnie, vagy ennyire haragszik rám, hogy látni sem akar?
Még egy autó lefékezett a ház előtt. Egy ismeretlen férfi dörmögő hangja szűrődött be kintről. A gyomrom görcsbe rándult, egyre szaporábban vettem a levegőt. Valami nagyon nincs rendben… Az ember megérzi az ilyesmit.
Mielőtt az idegenek bekopoghattak volna, az ajtóhoz rohantam, feltépve azt. Nem akartam hinni a szememnek. Kék-fehér autók sorakoztak a házunk előtt. Az első járműből kiszállt egy férfi, társai a másik kocsiban maradtak. Lassú, komótos léptekkel közeledett felém, mintha azon töprengett volna, miként is kezdje mondandóját. Már azelőtt, hogy bármit is mondhatott volna tudtam, miért jöttek.
- NEM AKAROM HALLANI! NEM! - tiltakoztam kétségbeesve, ujjaimat belevájva az ajtó kemény deszkájába.
- Ms. Campbelle? - kérdezte dörmögő hangon az ősz hajú idegen.
- Igen, én vagyok az, de könyörgöm, kérem, mondja, hogy minden rendben van Rick-kel?! - esdekeltem.
- Sajnálom Ms. Campbelle - kezdte az aggastyán, deres bajszú férfi. Szemében együttérzés tükröződött. Látszott, hogy nem először csinálja, de még így is feszengve igazgatta kék egyenruhája szélét - a kerületi rendőrkapitányság hadnagya vagyok, és rossz hírt kell közölnöm Önnel.
- Kérem… - néztem rá párás szemekkel - ne!
- Sajnálom kisasszony! Rick Frewen sajnálatos módon balesetet szenvedett. Mire a helyszínre értünk, már életét vesztette. Nem tudtunk rajta segíteni… Őszinte részvétem. - Sütötte le a szemét.

A hadnagy utolsó szavai apró szilánkokká zúzták össze a szívemet. Hallani lehetett minden leváló darab fájdalmas reccsenését. Nem akartam elhinni a történteket, abban reménykedtem, hogy ez csak egy rossz álom és nem sokára felébredek. Rick, az én Rickem nem… nem tudtam kimondani.
Egyetlen perc leforgása alatt romba dőlt egész eddigi életem, sőt a jövőm is.
Csak álltam tehetetlenül, néztem, ahogyan a balszerencse, avagy a sors katonái elfoglalják az életem és álmaim építette váramat. Hiába akartam, egyedül képtelen voltam legyőzni mindezt. Rick-re vágytam. Arra, hogy átöleljen, a fülembe súgja, hogy semmi baj, csak egy ízléstelen vicc volt. Bármi mást elfogadtam volna, de ezt nem tudtam. Pár órával ezelőtt teljes volt az életem, olyan, amilyenre mindenki vágyott. Én meg eldobtam magamtól! Ha nem lettem volna annyira ostoba… akkor talán még most is… élne. Nem vettem észre, hogy megvolt mindenem, csak most, hogy mindent, sőt még annál is többet elvesztettem. Örökre. A kétségbeesés savként mardosott.
Az eszem felfogta a hallottakat, de a szívem képtelen volt elfogadni másik fele elvesztését. Ezer sebből vérzett. Kitépték mellőle a párját, mely akkora sebet hagyott maga után, amit soha senki és semmi nem fog tudni begyógyítani. Örökké fájni fog, míg csak dobogni kényszerül. Csonkán.
Könnyeim hulló nyári záporként áztatták arcomat, torkom köré egy láthatatlan kötél hurkot formált, egyre szorosabbra fűzve önmagát. A szoba és az előttem tornyosuló rendőr képe elmosódott, a színek egybefolytak, elmosva a világot.
  Egész testemben remegtem, míg végül térdeim feladták a szolgálatot, összecsuklottam. Emlékszem, ahogy a föld felé hullottam, mint egy élettelen rongybábu, ám mielőtt padlót értem volna, elsötétült körülöttem a világ.

Egy koromsötét szobában találtam magamat, a földön heverve. Nem emlékeztem rá, mikor és hogyan kerültem ide. A sűrű feketeségben az orrom hegyéig sem láttam, így hát megdörzsöltem szememet, gondolván, hogy az majd segít, de a kívánt hatás elmaradt.
Vártam kicsit, hátha történik valami, de semmi. Elhatároztam, hogy talpra állok és keresek egy villanykapcsolót vagy kijáratot. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha az életben is ki léphetnénk egy ajtón, mikor megfeneklett az életünk, és egy új, szebb helyen találnánk magunkat, elfeledve bánatunkat. Ostoba ábránd…
A hátam mögött lévő hideg, nyirkos fal segítségével felkászálódtam a földről. A fal mentén tapogatózva haladtam egy kiút reményében, de mindhiába. Úgy látszik a sors végleg összeesküdött ellenem. Bár nem is bánnám annyira, ha soha többé nem találnék haza. Haza. Nekem már nincs is olyanom, mert azt mondják, az otthonunk ott van, ahol a szeretteink, és az én szerelmem elhagyott. Nem lehetek ennyire önző, hisz ott vannak a szüleim. Nem futamodhatok meg, értük végig kell csinálnom, még akkor is, ha közben minden egyes nappal jobban meghal bennem valami. Vissza kell jutnom!
Már épp kiabálni készültem volna segítségért, mikor egy szikrázó fénygömb jelent meg előttem. Szemmagasságban lebegett, és meg mertem volna rá esküdni, hogy kuncogott. A lényből sugárzó fény bevilágította a körülöttem lévő teret, ami még így is lehangoló volt, hogy már láttam.
Egyetlen fénykép hevert a padlón, Rick mosolygott rajta. Ugyanazzal a csibész, féloldalas mosolyával, amiért annyira oda voltam. Ettől egy kósza pillanatra felfelé görbült az ajkam, de a fájdalmas valóság újra visszarángatott emlékeimből.
Bármerre fordultam az ürességen kívül semmi mást nem láttam. Akárcsak az én lelkem - gondoltam, hisz szerelmem elvesztésével az is kiürült, nem maradt benne a kongó ürességen kívül semmi.
Le akartam hajolni a fotóért, ám ekkor a fénylény megindult a szoba túlsó végébe - amit, eddig nem vettem észre. Fáklyaként mutatta az utat. Egy hosszú, sötét, dohos folyosóra vezetett, melynek oldalán ajtók sorakoztak. Ameddig elláttam mindegyik máshogyan nézett ki. Volt közöttük óriási, tömör bükkfából készült, de akadtak egészen aprók is, melyeken egy gyermeken kívül más nem fért volna át. Némelyik cifrán festett, míg a másik úgy hatott, mintha eldőlni készült volna.
Megragadtam az első, ódon ajtón lévő kilincset és rángatni kezdtem eszeveszettül, de nem nyílt ki. Egy névre lettem figyelmes, amit kis réztáblára véstek: William Thompson.
Cincogó társam azt sugallta a tudatalattim segítségével, hogy nyúljak a zsebembe. Régi, míves munkával készített, kovácsoltvas kulcsot húztam elő. Kezemben a vasdarabbal újra nekifutottam a robosztus ajtó kinyitásának, de továbbra sem jártam sikerrel.
Végig próbáltam az összes ajtót, de egyik zárba sem illet. Nem adtam fel, tovább haladtam. A folyosó hosszabbnak tűnt, mint első ránézésre gondoltam. Minél bentebb mentem, annál több jelent meg. A legkülönfélébb ajtók előtt haladtam el, mindegyiken más és más név állt. Jessica Forrest-é kígyószerű volt, David Lyn-é hordóra emlékeztetett, Vicky Hill-é, pedig egy nagy bohókás bohócfejet formált.
A kétségbeesés hulláma söpört át rajtam a folytonos kudarc miatt, de kísérőm egyre távolabb haladt, engem is arra ösztönözve, hogy kövessem, míg végül megállt egy rozsdabarna, fa alakú ajtó előtt, melyen az én nevem függött. Ha még ezt megpróbálom, azzal nem vesztek semmit - gondoltam és behelyeztem a kulcsot a zárba. Siker! Beleillet. Hangos kattanással nyílt ki előttem, felfedve titkát.
Egy csodálatos mező képe tárult elém. A fű élénkzöld szálain harmat csillogott. A réten megannyi színes virág lengedezett, ahogy megcirógatta őket a kellemes nyári fuvallat. Soha nem láttam még ezekhez fogható színű és formájú növényeket. Csodálatosak.
Amint balra néztem, egy hatalmas cseresznyefát pillantottam meg. De ez sem a megszokott színekben pompázott, hanem egy számomra teljesen ismeretlen rózsaszínes-pirosas árnyalatban. Egyre közelebb lépdeltem hozzá, a háta mögött, a csörgedező, kristályszínű patak mellett ott volt Ő.
Alig hittem a szememnek. Ahogy ott állt, sugárzott róla a boldogság. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, mintha ereimbe felhőtlen örömöt fecskendeztek volna, szétáradt a véremmel együtt a testem minden egyes szegletébe. Leírhatatlan érzés volt. Az összes bánatomat elfelejtettem, mindegyik nyomasztó terhet, melyek a vállamat nyomták kint hagytam az ajtó előtt. Itt a szomorúság nem tűnt ismerős érzésnek, sőt, már maga ez a szó is idegenként hatott.
Megszaporáztam lépteimet. Szerettem volna mielőbb átkarolni, magamhoz szorítani és beszívni az illatát. Érezni akartam, hogy velem van.
Megbotlottam egy kiálló gyökérben, de Rick elkapott. Érintése meleg hullámként söpört végig a testemben. Boldog voltam. Rájöttem, hogy semmi másra nem vágyom, csak Rick-re. Semmi más nem érdekel, amíg velem van.
Leültünk a cseresznyefa tövébe, fejemet a mellkasára fektettem. Kezével gyöngéden végig simított hajamon, majd egyik tincsemet tekergetve játszadozott vele. Némán összebújva ültünk egymás mellett, de ez nem az a frusztráló csönd volt, hanem az a sokat mondó.
Mikor már a Nap a horizont alá szállt, vérvörösre és narancsra festve az égbolt kék vásznát, Rick talpra állt és felsegített.
- Ideje visszamenned - súgta, miközben megcsókolt.
- Hová? - kérdeztem tőle. - Nélküled sehová sem megyek!
- Én mindig veled leszek itt - tette rá kezét a szívemre.
- Nem akarlak elveszíteni! - kérleltem, könnyek szöktek szemembe. - Itt maradok veled! - dacoskodtam tovább.
- Nem lehet. Neked még dolgod van!
- Nélküled már semmi dolgom! - rebegtem sírástól elcsukló hangon.
- Shell! Ha igazán szeretsz vissza mész! Amikor elérkezik az utad vége, én ott foglak várni. Ígérem!
- Nem akarok nélküled élni!
- Kérlek! Ne okozz nekem fájdalmat! - hideg mutatóujjával végig simított arcomon, felitatva egy legördülő könnycseppet. - Mindennél jobban szeretlek Kicsim!
- Én is! - suttogtam elcsukló hangon.
- Akkor most visszamész és teljesíted, amit bevállaltál. Megígérem, hogy örökre melletted maradok - mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.
Ajkait az enyémre tapasztotta, gyöngéden megcsókolt. Tarkója köré fontam ujjaimat és úgy csókoltam, mintha az életemért küzdöttem volna, mint amikor a fuldokló belekapaszkodik az utolsó levegővételébe.
Eltolt magától a csípőmnél fogva. A fülembe súgta, hogy - Szeretlek - és hátat fordítva, egy domb felé vette az irányt. Én meg csak álltam és néztem, ahogyan az életem értelme egyre csak távolodik tőlem. Utána kellett volna mennem, de nem tudtam. Kötött az ígéretem, amit néhány perccel ezelőtt csikart ki belőlem. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna itt maradni vele. Itt ahol minden jó és szép, ahol nincs szomorúság. Abban a percben még a családom sem érdekelt.
Mielőtt végleg eltűnt volna a domb mögött, visszafordult még egyszer utoljára.
- Shell bármi történjék is, soha ne akard megmásítani a múltat, mert annak súlyos következményei lesznek! Fogadd el azt, ami történt! Szeretlek! - azzal végleg eltűnt.
Mielőtt felfoghattam volna szavait, a rét színei összemosódtak és újra elsötétült minden.

Keserédes szererelem - Prológus

Rick


2012. április 25.

Kedves Naplóm!

  Reményeim szerint a mai nap lesz életem legszebb napja, vagyis csak a harmadik legszebb, mert az első az lesz, amikor megszületnek a gyerekeink, a második pedig, mikor az oltár elé vezetem a nőt, aki az életemet jelenti.
  Ma elindulok azon az úton, hogy beteljesíthessem ezeket az álmaimat, mert ma végre megkérem a kezét. Érzem, hogy ez a legtökéletesebb pillanat, amire már évek óta várok. Mindig csak a megfelelő alkalmat kerestem, de most, ahogy ránézek, tudom, hogy nem várhatok tovább.
  Reggeli után elmegyek Jake-hez, hogy elhozzam a gyűrűket. Remélem, igent mond, és akkor én leszek a világ legboldogabb embere.


Egy pillanat elég volt, ahhoz, hogy meghozzak egy döntést, amire már nagyon rég óta vártam. Mióta csak az eszemet tudom, szeretem őt, és számomra soha nem is volt kétséges, hogy egyszer a feleségem lesz. Hiába kerestem szüntelenül a legtökéletesebbnek tűnő pillanatot, valahogy eddig mégsem találtam meg, de most már rájöttem, hogy mindvégig ott volt az orrom előtt. Mindegyik együtt töltött másodperc maga a mennyország.
 A fényes napsugarak gyöngéden cirógatták Shell finom bőrét, gesztenyeszín haja szelíd örvényként terült szét a párnán. Pisze orra körül olykor finom ráncok keletkeztek, ahogyan álmában mosolygott. Néha még hangosan fel is kacagott.
  Hosszú percek óta figyeltem minden rezdülését. Tudtam, hogy valami szépet álmodhat, mert angyali mosolya elárulta.
 Nem volt szívem felkelteni, pedig a legszívesebben abban a percben megkértem volna a kezét. Annál tökéletesebb pillanat nem létezett számomra. Az örökkévalóságig és még tovább tudtam volna őt nézni.
Óvatosan végig simítottam puha arcán, félresimítva egy kósza tincset a szeméből, amire megébredt.
- Rick - pislákolt nagyokat, még fél lábbal álomországban volt.
- Jó reggel kicsim! - cirógattam tovább, majd egy gyöngéd csókkal köszöntöttem.
Ajkai bársonyos puhasággal viszonozták a köszöntést, majd egyre intenzívebb táncra hívták az enyémet. Nem tudtam nekik ellenállni, így a lassú, óvatos táncból, vad, szenvedélyes tangó vált. Megragadta a felsőmet és magára húzott. Ajkai elengedték az enyémet, és olyan halkan, hogy szinte már csak lehelte, a fülembe súgta: - Szeretlek! - majd szorosabbra fonta a karját a nyakam körül és ott folytattuk ahol abbahagytuk.

Miután kikászálódtunk az ágyból, Shelley a fürdőbe vette az irányt, én, pedig gondoltam meglepem egy reggelivel. Szerettem volna mindenben a kedvében járni. Szapora léptekkel száguldottam lefelé az emeletről. Az adrenalin döngetett belülről, mint egy megvadult állat, akit a vasrácsok nem engednek szabadulni. Ereimben féktelenül forrt a vérem. Remegő kézzel nyúltam a kávéfőző gombja felé, hogy lenyomjam.
Előkaptam néhány narancsot és fürgén kifacsartam őket. A pirítóba tettem néhány szelet kenyeret, és míg azok el nem készültek megterítettem az asztalt. Végül egy omlettel koronáztam meg mindezt.
Hallottam Shell könnyed lépteit, amint lefelé tartott. A szívem ekkor már a torkomban dobogott, de nem hagyhattam, hogy bármit is észrevegyen feszültségemből, mert nem buta lány, egyből rájönne, hogy készülök valamire. Így hát kifújtam magam, és a farmerembe töröltem izzadó tenyeremet.
- Hmm… mi ez a finom illat? - kérdezte Shell már a lépcső tetejéről.
- Meglepetés a világ legelragadóbb hölgyének! - hajoltam meg előtte színpadias mozdulatokat imitálva, amire egyből elnevette magát.
Csilingelő nevetése betöltötte az egész szobát. Már alig vártam, hogy leérjen és magamhoz szoríthassam formás alakját.
Shell nem az a tipikus deszka lány, akit, ha átölelsz, milliónyi szálka fúródik a bőrödbe, de nem is molett.
Szűk farmere rásimult őrjítően feszes combjaira, kockás ingjén a felső két gombot szabadon hagyta sokat sejtetően, bűnös gondolatokat ébresztve bennem. Elvégre is nem fából, hanem hús-vér férfiból voltam.
Mikor végre a lépcső alján állt, átöleltem és megforgattam, nagyokat szippantva frissen mosott haja mangó illatából. Megcsókoltam, majd az asztalhoz vezettem.

Miután befejeztük a reggelit átültünk a kanapéra. Szorosan hozzám bújt, fejét a mellkasomon nyugtatta és egy ideig néma csendben élveztük a pillanatot. Tudtam, hogy lassan indulnom kell a gyűrűért, mert már nagyon akartam, de előtte még kíváncsi voltam, mit álmodhatott, hogy olyan boldog volt.
- Mit álmodtál reggel? - kezdtem a faggatózást.
- Miért? - nézett fel rám gyönyörű zöld macskaszemeivel, miközben felült a kanapén, hogy szembe nézhessen velem.
- Mert hangosan kacagtál és sugárzott belőled a boldogság.
- Te néztél, ahogy alszom? - emelkedett feljebb a hangja, mert nem szerette, ha figyelik alvás közben.
- Igen - mosolyogtam rá cinkosan, tudtam, ha valamitől, akkor ettől a mosolytól meglágyul a szíve, mert mindig azt hangoztatta, hogy ennek nem tud ellenállni.
- Jaj, ezt ne csináld! - suhintotta meg tenyerével szelíden az arcomat. - Tudod, hogy ennek képtelenség ellenállni, és ez nem fair játék!
- Senki nem mondta, hogy tisztességes játék lesz! - nevettem fel hangosan durcás ábrázata láttán, majd magamhoz rántottam, hogy megcsókoljam. - Szóval? Mit álmodtál?
- Rick Frewen maga egy tisztességtelen alak! Gyámoltalan női szívek elrablója, aki sunyi módon kihasználja lehengerlő sármját, és ezzel leveszi a lábukról a hölgyeket! Remélem, tisztában van ezzel!
- Sajnálom kisasszony! Tudatában vagyok, hogy a lelkem örök kárhozatra van ítélve, eme bűneim miatt, de ha már úgyis bűnhődnöm kell, elárulhatná végre, miről álmodott!
- Ha ennyire ragaszkodik hozzá szívtipró uram! - ezen már ő is elnevette magát. - Azt álmodtam, hogy megkérted a kezemet, és - lesütötte a szemét - az oltár előtt álltunk, álmaim ruhájában voltam és egy sármos, sötét hajú, borostás, dalia férfi állt a jobbomon ravaszdi mosollyal az arcán.
Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam mit mondhatnék. Véletlen egybeesés lenne, hogy amikor elhatározom magam, hogy megkérem a kezét, Ő megálmodja? Most erre mit mondjak neki, hogy ne bántsam meg, de ne is leplezzem le magamat még idő előtt?
- Szegény fickó, annak is szorul a kötél a nyakán - próbálkoztam viccesen, bár nem azt a hatást értem el vele, amit szerettem volna, mert Shell mérgesen felpattant.
- Ha tudni akarod, akkor az a félnótás idióta - kezdte ingerülten, ilyennek ritkán láttam, sőt velem még talán soha életében nem is viselkedett így - nagyon boldog volt! - Azzal sarkon fordult.
- Várj már! - kaptam a karja után. - Csak vicceltem!
- Nekem nem annak tűnt!
- Pedig tényleg nem így gondolom, a világ legboldogabb embere lennék, ha a feleségem lennél!
- Igen?! - harsant fel. - Mégsem kéred meg a kezem, pedig az örömöd nem rajtam múlna! Nekem is ez a legnagyobb álmom, amire kislánykorom óta vágyom - könnycseppek peregtek végig bársonyos arcán. - Mindegyik barátunk megházasodott már, csak mi nem! Nem értem mire vársz, talán arra, hogy én ereszkedjek fél térdre előtted?
- Nem.
- Mert, ha igen, akkor megteszem.
- Nem kell - feleltem szűkszavúan. Fájt így látnom, és tudom, hogy nem akart megbántani, csak én hülye, eddig nem vettem észre, hogy neki is ugyanannyira fontos ez az egész, mint nekem, hogy vágyik rá.
- Vagy talán nem vagy biztos benne, hogy szeretsz? - ez a mondata tőrként hasított a szívembe.
- Ha valamiben, hát ebben ezerszázalékosan biztos vagyok. Szeretlek – suttogtam. - Most el kell mennem, ne haragudj - mondtam neki, mert tudtam, hogy abban a percben el kell hoznom azt a gyűrűt. Nem így terveztem, egy veszekedés után. Életünk első balhéja után, de muszáj!
- Hová? - kérdezte Shell értetlenül.
Nem foglalkoztam vele, csak feltéptem a bejárati ajtót és a kocsimhoz siettem. Shelley még kirohant az ajtón utánam kiabálva, de ekkor én már gázt adtam a kocsinak.